Elbúcsúzott R. Szabó Ágnes, rendőrségi szóvivő

- Hogyan lettél szóvivő?

- A közlekedési osztályra kerültem 1996 nyarán. A traffipaxos fényképek alapján szabálysértési feljelentéseket fogalmaztam. Nem lehettem túl népszerű az autósok körében. Fél év után kiírták a sajtóreferensi pályázatot, az állást 1997. január 1-jétől lehetett betölteni. Az állást Németh Lajos - akkor még százados - nyerte el, kinevezésekor őrnaggyá léptették elő, és mivel előtte kollégák voltunk a közlekedési osztályon, sokat segítettem neki. Aztán ebből az lett, hogy végül már csak ezt csináltam, így lettünk ketten a Fejér megyei sajtószolgálat alapítói.

- Abban az időben kezdődött egyfajta nyitás a rendőrség részéről?

- A kommunikáció területén mindenképpen, igazából senki nem tudta, hogy kell ezt csinálni. Akkor találtuk ki, hogy adunk 24 órás jelentéseket, összefoglalókat az újságíróknak. Abban az időben nyolc helyre küldtük el faxon ezeket, amikből az újságírók válogattak, és azt közölték, amit jónak láttak közöli. A fejlődést, a média világának átalakulását jelzi, hogy ma 137 újságírónak küldjük el naponta ezeket a jelentéseket.

- A megyében?

- Ma már nem annyira elhatárolható ez, hiszen ami megjelenik a Fejér Megyei Hírlapban vagy a lap internetes oldalán, azt rögtön átveszik más médiumok, és így pillanatok alatt országos hír lesz belőle. Nem egyszer kerestek meg minket országos médiumok azzal, hogy ezt vagy azt az FMH-ban olvasták, és szeretnének többet tudni az adott ügyről.

- Meddig tartottak az "úttörő" évek?

- Négy év után Lajost elvezényelték, egy darabig egyedül voltam, majd 2003-ban csatlakozott Németh-Kész Mónika, aki ma már szintén őrnagy, és akivel azóta együtt dolgozunk.

- Hivatásos rendőrök mellett dolgoztál végig civilként. Nem szólított meg az állomány? Nem akartál soha rendőr lenni?

- Ha voltak is törekvések arra nézve, hogy rendőr legyek, ez végül mindig elsiklott. Másodlagos dolog volt számomra, a belső meggyőződés, a hitelesség nem függ össze az egyenruhával. Mindig azt mondtam, nem vagyok hivatásos, ámde szimpatizáns. Egy vékony mezsgyén mozgunk mi, rendőrségi civil kommunikátorok: a rendőrök számára újságírók, az újságírók számára rendőrök vagyunk. Mindig tudtam, hol a helyem...

- Akkor most fordítsuk meg a kérdést. Nem akartál soha újságíró lenni? Nem voltak ilyen ambícióid?

- De igen. Kevesen tudják rólam, hogy amikor gimnáziumba készültem, egy nagy elhatározással néhány írásomat leadtam a Fejér Megyei Hírlap portáján azzal, hogy adják át az ügyeletes szerkesztőnek. Azóta se jött rá válasz... Azóta úgy gondolom, jobb is így, mert belőlem hiányzik az a fajta szívósság, rámenősség, ami sokszor nélkülözhetetlen ezen a pályán, és emiatt valószínűleg nem lettem volna jó újságíró. Hiszen tudjuk, hogy egy információ akkor és ott kell, amikor és ahol rákérdeznek. Ezt tudva most erről az oldalról igyekszem kielégíteni az újságírók kíváncsiságát.

- Én innen a "másik oldalról" azt gondolom, egyáltalán nem lehet könnyű ez a munka, hiszen nagyon sok szabálynak, rendőri, jogi kötelemnek meg kell felelni.

- Mindig annak a fejével kell gondolkodni, aki el fogja olvasni az adott cikket. Igyekszem úgy megfogalmazni a kérdésekre adott válaszaimat, a közleményeinket, hogy azt mindenki megértse, de való igaz, hogy nem sérthetjük meg a nyomozati érdekeket sem. Szoktuk egymást kontrollálni, elolvassuk egymás írásait, és csak aztán adjuk ki, ha teljesen rendben van. Félre kell tenni azokat a terminus technikusokat, azt a szakzsargont, amit csak a rendőrök, jogászok értenek. A szakmaiság figyelembevételével közérthetőnek kell lennünk. Nem biztos, hogy érthető ez: "Dolog elleni erőszakkal elkövetett vagyon elleni bűncselekmény..."

- Volt-e olyan helyzet az elmúlt 16 évben, amikor többet mondtál, mint kellett volna? Másként fogalmazva: visszaélt-e valamikor is bármelyik kolléga a bizalmaddal, és megírta-e azt, amit nem kellett volna?

- Valóban, sokszor előfordul, hogy az ügyek megértése miatt olyan háttérinfókat is el kell mondanunk, amik viszont nem lenne jó, ha nyilvánosságot kapnának, hiszen a bűnözők is olvasnak újságot, néznek tévét, hallgatnak rádiót, figyelik az internetet. Nem emlékszem, olyanra, hogy mondtam volna bármit is, ami veszélyeztette volna a nyomozást. Olyan viszont érdekes módon előfordult, hogy ennek ellenére megírtak olyan dolgokat, amiket nem is mondtam, nyilván valahonnan más forrásból kiderítették. Ilyen helyzetekben azért drukkoltam, hogy az eljárást ne veszélyeztesse az így kialakult helyzet. Mindig tudtam ugyanis, hogy hol a helyem. A legfőbb cél a bűnüldözés. Mindent ennek kell alárendelni.

- Akik ismernek, tudják, hogy van egy kutyusod, és nagyon ragaszkodsz hozzá. Most a fővárosba kerülsz, mi lesz Bogyó pajtással?

- Bogyó pajtás eddig is sokszor édesanyámnál volt napköziben. Anyukámtól nagyon sok szeretetet kap, én már nem is tudok neki annyit adni. Bogyónak tehát nagyon jó helye lesz, de persze amikor csak tehetem, vele leszek. A dolog másik oldala, hogy felnőtt gyerekeim Pesten élnek, jó lesz a közelükben lenni.

- Régóta gyűjtöd a mackókat. Hány van?

- Ha csak a nagyobbakat számolom, több mint harminc, de nagyon sok aprómacim is van, kulcstartók, hűtőmágnesek... Sokan ismerik ezt a hobbimat, most a búcsúzáskor is kaptam egy macit.

- Mekkora a legnagyobb mackód?

- Nos, őrá vagyok a legbüszkébb. Van egy 190 centis, 110 kilós hús-vér mackóm, ő most életem "főmackója".

- Sok sikert a mackók világában és a munkában is!

- Köszönöm.