2012.03.20. 06:27
Megint egy tartozás
Egyetlen pillanatra visszatért életembe egy évtizedek óta elveszettnek hitt ember - hogy azonnal újra elveszítsem: végleg.
Kedves szomszédom huszonöt éve költözött el emeletünkről, mint a lépcsőházi híradásokból tudni véltem: Győrbe.
Ez a város tőlünk százötven kilométer, autóbuszon két és fél óra, többezer forint. Autóval se sokkal kevesebb. Munkával, családdal, szabadidővel gazdálkodva legalább egy nap felfoghatatlanul sok ahhoz képest, hogy valóban mennyi szabad ideje van az embernek a megélhetéshez szükséges mellékmunkák és felkészülések mellett, s a pénzről még nem is beszéltünk.
Ez is magyar sajátosság: míg más, jobb közlekedéssel, emberibb munka- és időbeosztással, nagyobb önkímélettel élő országokban százötven kilométer: szomszédság, addig nálunk ez már-már örökös számkivetettség.
Számkivetettség a régi életből.
Hanem véletlenül kiderült, a lépcsőházi hírek tévesek voltak: emberem százötven méterre, négy lépcsőháznyira költözött.
Az is mutat valamit, hogy ez a távolság is bőven elegendő volt huszonöt évnyi nemtalálkozáshoz...
De most megtudtam, hogy oda ment, a szomszéd utcába, és épp örülni kezdtem amikor informátorom közölte, ismerősünk tavaly meghalt.
Megint egy ember, akinek tartozom egy találkozással. Örökre.
