Rosta Miklós: Eszem ágában sincs a nyugdíj!

Rosta Miklós úgy  próbálta keretbe foglalni emlékeit, hogy kedvenc Hofi-dalával  (Egy kiöregedett vadászkutya)  fűszerezte a beszélgetést. Mint mondta, ez a szöveg  végigkíséri életét.     Kérdések helyett ebből idézünk.

Amikor még fiatal voltam 
Erdőbe vittek, ahol vígan kóboroltam 
Űztem én a nagy és a kis vadat 
Jutott nekem mindig néhány apró falat.

 Amikor tizenhárom évvel ezelőtt Győrből idekerültem, pezsgő sportélet volt Dunaújvárosban, a csapatok bajnoki címekért szálltak harcba. Engem, Décsit, Tóthot és Benét csomagban vett meg a Dunaferr. Ekkor huszonhét éves voltam, tele kihívásokkal, két évre rá bajnokok lettünk. Csak zárójelben jegyzem meg: idén volt ennek tízéves jubileuma, de nem volt semmi összejövetel vagy emlékezés. Szóval mindenki megtalálta a számítását, játszottam KEK-döntőt, a BL-ben a Barcelona és a Montpellier volt az ellenfél, emlékezetes meccsek a jégcsarnokban. Időközben megszülettek a fiaim, és mivel amúgy sem vagyok vándormadár, itt építkeztem, itt telepedtünk le. Nem mondom, hogy nem volt jó ajánlatom, a többiek közül többen kimentek Spanyolországba, oda is csábítottak, de mi maradtunk.

Az évek jaj, szép lassan teltek
Míg loholtam én, mások vígan pihentek
A lábam, szívem már nem fiatal
Az ígéretekből maradt egy dal... 
Hogy hittem én, ifjú állat 
Jó lesz nekem majd mindenkor tenálad 
Hisz a gazda mindig úgy kényeztetett 
Csak gyomorrontáskor éheztetett...

 2004-ben jöttek az első viharfelhők a csapat fölé, többen eligazoltak, a helyükre jöttek Imre Vilmos fiataljai, Császár Gáborék. Érkezett a még a tinédzser Vujin és Kukucka is, mi Kemény Józsival lettünk az öregek. Azért a nemzetközi kupákban így is ott voltunk, a bajnokságban pedig a harmadik helyek jutottak. Azóta is ezt hányják a szemünkre: hogy nem eredmény egy NB I-es bronzérem. Csak annyit kívánok a nagyszájúaknak: induljanak el bármilyen versenyen, s legyenek harmadikak. Azután Csasziék is kinőtték ezt a csapatot, természetes, hogy előreléptek. Mi büszkék vagyunk rájuk, viszik a Dunaferr és a város jó hírét. Ezzel kapcsolatban meg az a fanyalgók baja, hogy ők nem kíváncsiak arra, akit mi nevelünk ki, aztán eligazol, és máshol, másnak szerez dicsőséget. A főiskola végzős hallgatói sem maradnak egytől egyig Dunaújvárosban, nem itt adóznak, költenek. Nem szabad egy nevelő munkát forintosítani, amikor több száz gyerekkel dolgozik egy klub. Azt én garantálom, hogy ezek a fiatalok nem hordanak kést a zsebükben, nem tépik le az idősek táskáját, és nem verik szét a Petőfi ligetet...

„...A hűséget én nemcsak mutattam
Emlékezz rá, érted mennyit ugattam
Ti kiöregedett vadászebek
Csont helyett jött a nyugdíjrendelet
Értetek a szívem majdnem megszakad...”

 Idén lett vége a dolognak, egyre jobban szűkültek a lehetőségek. Minden váltás, főleg ennyi idő után, nyomot hagy az emberben. Mondtam is a serdülő csapatomnak, az edzőt ne szeressék, ne kötődjenek hozzá: tiszteljék. Erre már egy fél éve készülgettem, sem anyagilag, sem idegileg nem volt már tartható a helyzet. Családom van, két gyerekem, felelősséggel tartozom értük. Az utolsó pillanatig vártam, márciusban volt egy beszélgetésem a vezetőkkel, akkor mondtam, szeretnék maradni. Azután jött a misztikus befektető híre, de már nem keresett senki, lehet, teher voltam. A szakmai stábtól, kollégáktól elbúcsúztam. Amikor kiderült, hogy Mezőkövesdre megyek, a DH-n kívül egyetlen törzsszurkoló hívott fel azzal: Miklós, nagyon köszönjuk ezt a tizenhárom évet. Ennyi. Láttam, korábban másokat miként búcsúztattak el, nekem nem voltak nagy igényeim. Egy álmom viszont igen  mert szeretek nótázni , hogy az utolsó meccsen annak a pár száz embernek, akinek jelentettem valamit, elénekelem ezt a Hofi-dalt. Nem így alakult, ember tervez, Isten végez. Nem esett jól, de túl kell lépni rajta. Majd egy jó pohár bor mellett egyszer kiadom ezeket a gondokat. Ahol kapott valamit az ember, oda nem rondít. Mindig az utolsó emlékek a legmélyebbek, de azon leszek, hogy ezek hamar törlődjenek. De beszéljünk inkább a jóról, arról, hogy ittlétem alatt talán tudtam pár boldog percet szerezni a szurkolóknak. A változások során Kemény Józsival ketten maradtunk a régiek közül, én lettem a kapitány a korábbi ikonok  Kuzmicsov, Kertész  után. Nem véletlen, hogy kettőnket szidtak rendre idegenben, csak minket ismertek. Jó ha azt mondják, tudtunk értéket adni, vezetni a fejlődő ifjakat, hogy igazi emberek legyenek a pályán és az életben. A Józsi báş és a Miki báş  ahogy hívtak minket  kvázi pótpapa volt számukra, akik sosem játszottak alattomosan, csak férfiasan. Viszont ha az ellenfél elesett, nyújtottunk a kezünket.

„Nem tudom én, mit hoz a holnap 
Az új kutyák mind frissen csaholnak
Nem tudok én mást vonyítani...”

- Most már ezer százalékkal az új feladatokra koncentrálok, ami Mezőkövesden vár rám, szeretnék bizonyítani. Eszem ágában sincs befejezni a játékot, az edzősködés mellett ezt is csinálom még. Mikor hagyom abba? Jövőre biztosan nem, hiszen van még három jó, meg két rossz évem. Robot módjára nem lehet kézilabdázni, az erő mellett kell a szív, a lélek. Ahhoz, hogy ennyi idősen is játszhassak, ilyen fizikai és lelki állapotban legyek, kell a családi béke. Most így zárul Rosta Miki újvárosi aktája, de a fejezet nincs lefűzve, az élet kiszámíthatatlan. Ha nem is játékosként, de edzőként, szurkolóként visszatérhetek, lehet, pár év múlva itt kézilabdázik a fiam. Nem szabad felégetni a hidakat magad mögött. Én sem teszem. Remélem, lesz egy olyan Dunaferr, amellyel ősszel összecsaphatunk. Ez milyen érzés lesz? Semmi extra. Bejövök a csarnokba, kávézom, csak utána a vendégöltözőbe megyek be. Kuzmicsov, vagy Ladányi Balázs távozását is túlélte ez a város. Talán az enyémet is...