Orbán Viktor levelet írt a gyászoló családnak

Tisztelt Gyászoló Család!

Nem is olyan régen még vágyakozó áhítattal néztük a világ jéghoki sportjának krémjét, a korong-bűvészet magasiskoláját. Világbajnokságok és téli olimpiák sora zajlott a szemünk előtt és a reményeinktől nagyon távol. Csak bámultuk a gyors orosz passzokat, a finn lelkesedést, a svéd gólvágókat, a cseh kapusokat. Csalódottan legyintettünk, hogy ez egy olyan világ, ahová nem nyerhetünk bebocsátást, nekünk ilyen sosem lesz. Mert kevés a tehetség, kevés az akarat, kevés a lehetőség.
 
Aztán valami nagyon megváltozott. A tehetség és az akarat együtt egyszeriben kikényszerítették a sorstól a lehetőséget is. Jöttek olyanok, akik hittek a kemény munka értelmében, s akik nem csúsztak el a sikeressé válás jégnél is síkosabb útján. Magyarországnak európai szinten is jegyzett klubcsapata valamint nagyra hivatott válogatottja lett. A magyar hokisok megmutatták, hogy legjobban mégis a bennünk rejlő erő számít, s hogy nem kell elfogadni a keveset, nem kell belenyugodni a kicsinységbe.

Ma döbbenten és mélységes szomorúsággal állunk e nagyszerű sikerek egyik lelke, Ocskay Gábor halálhírét hallva. Alig pár nappal az újabb, immáron kilencedik magyar bajnoki cím után, s néhány héttel a nagy álom, az A csoportos világbajnokság kezdete előtt. A fakanál-cselek mestere, a 187-szeres válogatott, háromszoros év játékosa, klubja és a nemzeti csapat motorja végleg befejezte. A közönség nem tehet mást, mint emlékezik és hálás azért, aki volt.

Minden értelmes ember régóta tudja, hogy a sport több önmagánál. Akinek csapata van, annak nagycsaládja van. Székesfehérváron a „család” büszkesége az Alba Volán, melynek nyolc éves kora óta volt igazolt játékosa Ocskay Gábor. Az élete első nagy versenyén mindjárt gólkirályi címet szerző fiút számtalanszor csábították külföldre, de Ő itthon, magyar színekben szeretett volna sikeres és boldog lenni. Most már ebben is örök példa marad. Hogy igenis akarhatjuk a legjobbat, mérhetünk világraszóló mércével úgy is, ha közben maradunk, akik voltunk.

Mit kívánhatnánk ilyen helyzetben? Családjának, Székesfehérvárnak — ha lehetséges — a fájdalom enyhülését. A válogatottnak a magyarok legendás talpraálló-képességét. A sport ezt is adja nekünk: együtt örülünk, együtt gyászolunk. Nyugodjék békében!