Nem szeretnék operaénekes lenni - Interjú Juhos Zsófival

- Mikor jöttél rá, hogy így tudsz énekelni?

- A nővéremnek volt egy kedvenc dala, és a kedvéért megtanultam. Nagyon sokat gyakoroltam, de nem voltam tisztában a képességeimmel. A dal gyakorlása közben derült ki, egyre jobb lett, és fokozatosan eltűntek azok a hangok, amik nekem nem tetszettek.

- Hogy viszonyulnak hozzád az osztálytársaid?

- Szerintem ugyanúgy, ahogy bárki máshoz. Nem érzem, hogy megkülönböztetés lenne. Vannak az osztályban, akik hangosabbak nálam, én inkább a visszafogottabbak közé tartozom. Nem vagyok könnyelmű, mindig van mellettem valaki felnőtt. A tanulás nem egyszerű, és ha kevés időm van, akkor mindenképpen azt tanulom meg először, ami a nehezebb, és ha muszáj félre tennem valamit, az mindenképpen az egyszerűbb tanulnivaló lesz. Természetesen később ezt is pótolom.

Én egy diáklány vagyok.Ha találkozok valakivel az utcán, biztos nem is sejti, hogy mit csinálok. Nem úgy viselkedem, mint egy celeb Fotó: Hankusz Kálmán

A suli a legfontosabb, hiszen én elsősorban egy diák vagyok. Teljesen átlagosnak tekintem magam, nem gondolom, hogy valami nagy énekes lennék. Lehet, hogy valamikor az leszek, törekszem is rá, de ma még egy iskolásnak gondolom magam, aki szeret énekelni, és bátorságának az lett a gyümölcse, hogy egy ilyen műsorban részt vehetett. Életcélom az éneklés, de mellette tanulni szeretnék nagyon sokat.

- Vannak sztárallűrjeid?

- Igen, talán - bár nem tudom pontosan, mit neveznek annak? Nagyon sokat sírok, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem. Maximalista vagyok, és az sem számít, ha másnak tetszett a produkcióm, elszomorodom, ha nekem nem. Lehet, hogy mások észre sem veszik, ha valamit elrontottam, én viszont tudom és bánt. Mondják, hogy még fiatal vagyok, és nem tudhatok mindent, de akkor is... Tisztában vagyok vele, hogy sokat kell még tanulnom, ezt mondták is a mestereim.

Nem tanultam például szolfézst, nem tudom a hangok neveit. Csak szeretek énekelni, talán tudok is, de a többit ezután kell hozzá megtanulnom. Azt szoktam mondani, hogy én csupán érzem a zenét. Persze tizenöt évesen nem mindegyik érdekel. A komolyzene nem az én stílusom. Nem gondolom, hogy valaha operát szeretnék énekelni, mindenképpen a popzene az, amiben érvényesülni szeretnék. Nem mondom, vannak vágyaim, akár egy új stílus létrehozása is szóba jöhet, de mindenképpen szeretnék egyedül énekelni a színpadon, esetleg egy saját zenekarral együtt.

Ha beszabadulok egy plázába, mindenféle édességet tömök magamba, pont úgy, mint bármelyik tizenöt éves sulis társam

- Milyen a fogadtatás a médián belül, miként éled meg a sikert?

- Nekem most már természetes, de az elején nem volt az. Örülök, hogy egyre több helyen felfigyelnek rám, viszont azt is észrevettem, hogy egyre több gyerek szerepel a tévében. Annak örülök, hogy ismert vagyok. Soha nem elégszem meg azzal, amit csinálok, mindig többet akarok. Megélem a tv sikereket, de nem tartom magam celebnek.

- Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy stílus?

- Mindenképpen az öltözködés és a külső megjelenés, leginkább a szakadt farmer, imádom. Ha tovább megyünk, akkor a megjelenés összhangja, a viselkedés, a beszéd. Az a legjobb, amikor megjelensz egy szakadt farmerben, vagányan, lazán, és közben haláli intelligens módon viselkedsz, beszélsz. Ellentmondásos, de ettől lesz jó. Stílusos.