Saját sárkányaink

Az összkép; hát, mit mondjunk? A technika manapság már arra is jó(?), hogy egy idő után megszokjuk a borzalmak látványát. Folyamatosan – 116 percen keresztül – ugyanis nem lehet félni. Egy életen át sem lehet (pedig az azért jó esetben több ennél), ha mindig a rosszra, a legrosszabbra gondolunk, ami szeretteinkkel és velünk megtörténhet.

Pedig aztán zajlik kinek-kinek a maga háborúja. Bárhol is legyen e földtekén.  Örökös – s ez bizony tényleg szüntelen – viaskodás önmagunkkal; időről-időre azért tűzszünetet kötünk saját énjeinkkel (tudathasadásos állapotaink nem feltétlenül igényelnek pszichiátert, akinek meg éppen ránk lenne szüksége ahhoz, hogy kikecmeregjen az éppen aktuális gödréből).

Békésebb időszakokban önmagunkhoz is engedékenyebbek vagyunk, hogy aztán megint a saját sárkányfejeinket ritkítsuk, melyek száma csak időlegesen csökken. Gyarlóság, ember a neved. Jó lenne ezt megcáfolni, de ebbe ne – ezúttal se – „szaladjunk” bele! Az egymás között vívott (szabadság)harc meglehetősen kétes kimenetelű; s mintha az időszakos világbékék idején lenne több a kockázat. Azok is fenik ránk a kést, akiket a legközelebb engedtünk magunkhoz. Nekik a legkönnyebb elbánniuk velünk. S ha jön egy közös ellenség, akkor vajon félre tudjuk-e söpörni kisstílűségünket?

World War Z, rendezte Marc Forster. A képen a hős: Brad Pitt (Fotó: port.hu)

Ha történetesen a zombiknak jut eszükbe (vagy mijükbe is?), hogy a maguk képére formáljanak bennünket, ha tetszik, ha nem – akkor vajon mi légyen? Mindezt a témakört is feszegeti a Z világháború (World War Z) című amerikai-máltai akció-horror, egy ENSZ-alkalmazott főhős fókuszba állításával, aki megmenti e sárgolyót és a lakóinak jelentős részét. Brad Pitt nem szokta a nevét adni tinglitanglihoz. Most sem tette.

És az is be-bevillanhat: nincsenek véletlenek: ez a szivar valahol zseni. Nem az őrült típusból, hanem az isteni szikrával megáldottból. A gondolkodás és a tett szabadságának érzetét keltik képsorozatok, eseményzuhatagok, az egyes egyén felelősségének hangsúlyozása, az, hogy rajtunk – igenis: rajtam is! – múlhatnak a dolgok, ne legyek olyan kishitű, mert akkor törpe maradok végérvényesen és örökre; legalább egyszer az életben növekedjünk önmagunk fölé – mindettől szép a film. És még azt az érzést is előcsalogat(hat)ja, hogy nemcsak annyi, de annyi rossz történhet meg velünk bárhol és bármikor, hanem jó is.

De a sült galamb nem röpül a szánkba, egyszerűen nincs kedve hozzá  Aki kispályázik, az degradálja, lefokozza, leírja önmagát. Még jó, hogy vannak ilyen (ha nem is tökéletes) alkotások, melyek a „csudakardunkat” élesítik a (saját) sárkányaink ellen.