Belföld

2014.05.08. 05:45

Főurakat és püspököket húztak karóba

Éppen ötszáz éve, hogy Dózsától rettegtek a magyar nemesek

Dr. Papp Attila

Az Úr 1512. évében a török már mélyen benyomult a Balkánra, és ott állt a Magyar Királyság kapujában. Szinte ellenállás nélkül vették be a szreberniki bánság várait – Szrebernik, Szokol, Tesány – és ezzel már nyugati irányból is átkarolással fenyegették Szabácsot, valamint Nándorfehérvárt is. Az újonnan megválasztott pápa, X. Leo úgy próbálta meg Rómából eltávolítani komoly vetélytársát, az esztergomi érsek Bakócz Tamás bíborost, hogy 1513. július 15-én a közép- és kelet-európai országokba a legátusává nevezte ki, és megbízta egy török elleni keresztes-hadjárat megszervezésével.

A bíboros 1514 márciusában érkezett Budára, de a keresztes had megszervezésében nem talált segítőkre. Az ország legfőbb urai – Beriszló Péter püspök, horvát-szlavón-dalmát bán, Szapolyai János erdélyi vajda, Perényi Imre nádor és Újlaki Lőrinc macsói bán – ellenezték a legjobban egy parasztokból álló had megszervezését. A királynak, II. Ulászlónak ezt a törökkel 1511-ben megkötött 5 éves békével, valamint I. Szelim távoli és a magyarokra veszélytelen perzsiai hadműveleteivel indokolták. Valójában féltek egy, a parasztság általános mozgósítása és felfegyverzése által esetlegesen bekövetkezhető jobbágyfelkeléstől. Bakócznak 1514. április 9-én mégis sikerült a keresztes bullát kihirdetnie Budán, majd a toborzás feladatával megbízott ferencesek munkához láttak. Április 25-én a bullát Erdélyben is kihirdették. Egy hét múlva jelentős számú paraszti tömegek gyűltek táborba Pestnél, Váradnál, Egernél, Kassánál és Kalocsa mellett. Ekkor tűnt fel a pesti táborban egy székely családból származó, Dózsa György nevű nándorfehérvári lovastiszt. Tisztázatlan, hogy mikor állt a keresztes had élére, de annyi bizonyos, hogy május közepén a Mezőtúr térségében menetelő pesti parasztseregnek már ő volt a vezetője.

Dózsa György kínhalála (Reprodukció: Szakony Attila)

Már május elején összetűzések voltak a Tiszántúl több pontján is gyülekező keresztes hadak és a nemesek között. Ugyanis az urak féltek, hogy a tömegesen a keresztes táborokba szálló jobbágyok nem jönnek haza aratásig. Fegyveres csoportjaik egyre többet zaklatták a paraszti seregeket – például Váradnál vagy Tokajnál – akik nem maradtak adósak, megrohanták a nemesi kúriákat és kifosztották azokat. Ezeknek a paraszti portyázásoknak egyértelmű előnye az volt, hogy jó minőségű fegyverekhez jutottak az addig csak kiegyenesített kaszákkal, vasvillákkal és cséphadarókkal felfegyverkezett jobbágyok, még ágyúkat is zsákmányoltak. „Minden baj Túr mezővárosban kezdődött” – írja a krónikás arra utalva, hogy a Mezőtúr környékén gyülekező paraszti sereg teljesen feldúlta az egész vidéket a nemesek támadására. Erre válaszul néhány elfogott jobbágyot karóba húztak. A mezőtúri összecsapások idején – május 10-e környékén – indították útnak a pesti keresztes sereget a török ellen vonuló Szapolyai katonái után, a Balkán irányába, és ugyanarra küldték a kalocsai tábort is. A Dózsa vezette pesti derékhad napi 20 kilométert megtéve haladt délkelet felé, magába olvasztva Cegléden, Mezőtúron, Békésen és Gyulán a jobbágyokból összeverődött kereszteseket. Az egyre több nemesi-paraszti összetűzés miatt 1514. május 15-én Bakócz megtiltotta Dózsának és a többi paraszthadak vezetőinek a keresztesek további toborzását, amely parancslevél végrehajtását a parasztvezérek általában megtagadták.

Ekkortájt történt – az okát azóta sem tudni –, hogy Dózsa György 30 ezer fős keresztes serege a délkeleti irányát elhagyva váratlanul délnyugatnak fordult. Az elővédet adó Balogh István 2 ezer emberével éppen átkelt a Maroson, mikor – május 23-án – főúri bandériumok ütöttek rajtuk Apátfalvánál, és szétverték a paraszti előhadat. A nemeseket Csáky István csanádi püspök és Báthori István temesi ispán vezette. Dózsa György türelme végleg elfogyott, és úgy döntött, hogy a „szent hadat” folytonosan gáncsoló nemeseket „megfenyíti”. A következő nap éjjelén megrohanta Nagylakot, és rágyújtotta a várost a győzelmet ünneplő főúri csapatokra. Báthorinak sikerült elmenekülnie, de az elfogott püspököt és vele együtt jó néhány birtokost Dózsa karóba húzatta.

Ekkora – 1514. május 24-ig – mind a király, mind pedig az esztergomi érsek belátta, hogy „kedvezőbb időpontra” kell halasztani a török elleni hadjáratot, és a keresztes hadakat feloszlatni rendelte. Későn, mert a Dunától keletre mindenfelé erőszakos cselekmények harapództak el. A keresztesnek állt portyázó jobbágyok Vác környékén földbirtokosokat vontak karóba, Budától 40 kilométerre pedig megrohamoztak egy főúri kúriát, ahol 22 nemest koncoltak fel. Ezeket a csapatokat június elejére sikerült Bornemissza János budai várnagynak lefegyvereznie, nem úgy a keletebbre lévőket. Május 20-a környékén a kalocsai keresztesek vezére, Nagy Antal sárközi nemes „mind az egisz Bodrog vármegyét, Bács megyét feldúlá, ígeti, valahol nemes háza vala, sok vitézlő népet ölete, karóba vonata nagy sok nemes embereket ”. Majd 1514. május 22-én nyílt összecsapásra is sor került a keresztes jobbágyok és a nemesi csapatok között: Pöstyéni Gergely, a váradi püspök adminisztrátora vezette nemesi bandérium Váradnál rárontott egy Lőrinc nevű pap által vezetett keresztes táborra, azonban az elbizakodott főúri csapatot a jobbágyok szinte teljesen széjjelverték.

Paraszti fegyverek a XVI. sz. elejéről (Reprodukció: Szakony Attila)

Az elkövetkező hetekben parasztháborúvá szélesedett a keresztes hadjáratnak indult mozgalom. Dózsa a derékhaddal a Maros bal partján északkeletnek indult, és elfoglalta Csályát és Aradot, csak a gyulai vár falai állították meg. A Maros jobb partján haladó paraszti seregtestek lerohanták Zádorlakot, majd június 6-án Lippát, öt nappal később pedig Solymost. Egy délnyugatnak tartó paraszti had pedig Csanádot foglalta el. Június közepe tájára már a jobbágyok ellenőrizték Bács és Bodrog vármegyéket, valamint a Szerémség java részét. Nagy Radoszláv, Nagy Antal és Pogány Benedek csapatai elfoglalták a térség jelentősebb várait: Bánmonostort, Dombót, Futakot, Cserögöt, Titelt, Zseblyét, Karomot és Péterváradot. A bihari parasztság június elején elfoglalta Váradot és Székelyhid várát, míg a Heves vármegyei paraszti hadak június 5. és 9. között – egy Márton nevű pap vezetésével – szétverték Egernél az ellenük felvonuló nemesi bandériumokat. A felkelés átterjedt az egész Északi-középhegységre, és a Felvidéknek Lévától egészen Kassáig és a Patak-Szikszó-Bártfa vonalig nyújtózkodó részére is, azonban Erdélyben nem sikerült fellázítani a jobbágyokat uraik ellen. A parasztháború lángja még a Dunántúlra – a Balaton-felvidékre és Tolna vármegyébe is átcsapott: ugyanis több forrás megemlíti, hogy június végén egy szerzetes vezette jobbágysereg tette le a fegyvert a tolnai Anyavárnál, egy hónappal később pedig a Bakony környékén összeverődött paraszthadat Sitkey Gotthárd pápai és somlói várnagy verte szét.

1514 júniusának közepére a főurak is magukhoz tértek, és a felkelők ellen vonultak. Szerencséjükre az Északi-középhegységben és a Felvidéken harcoló paraszthadak sem egymással, sem pedig az Alföld „túloldalán” küzdő Dózsáékkal nem tudtak egyesülni. Így Bornemissza csapatai a Debrő mellett összegyűlt jobbágyhadat széjjelkergették, míg Hont, Nógrád, Pest és Heves vármegyék nemessége pedig a pásztói csatában győzedelmeskedett. De közeledett már a parasztfelkelés hírére bolgárföldről visszafordult Szapolyai János erdélyi vajda is, aki hatalmas, harcedzett zsoldosseregével komolyan veszélyeztette Dózsa csapatait. Szapolyai mozgósította a vajdaság egész seregét is, valamint kegyetlen paranccsal próbálta megakadályozni, hogy a Temesközben és Várad környékén lázongó parasztok erdélyi társaikat is uraik ellen lázítsák: az úri bandériumok az elfogott lázítókat „lefejezni vagy megnyúzatni, megégetni, vagy amilyen szörnyű kínzást csak ismernek, azzal gyilkolni, gyötörni és kiirtani” tartoztak. Dózsa a térség legerősebb királyi vára, Temesvár ellen vonult, hogy elfoglalásával szilárd hátországot biztosítson magának az erdélyi vajda ellen. Június 13-án érkezett a vár alá, amit a Nagylaknál már egyszer legyőzött főúr, Báthori István jó előre megerősített. Dózsa megkezdte az ostromot a Béga vizének lecsapolásával és ostromágyúk bevetésével, de a védők is derekasan küzdöttek: ki-kiütöttek a várból, jelentősen zavarva az ostromlókat. Időközben a Bácskában harcoló Nagy Radoszláv Becskereket elfoglaló hada is Temesvár alá érkezett, de Szeged továbbra is az ostromlók hátát veszélyeztette, ugyanis a lakosság a szabad királyi városi rangját féltve nem állt a parasztok mellé.

Temesvár ostromával egy időben Dózsa észak felé küldte öccsét, Gergelyt, hogy Buda környékén szítsa fel ismét a felkelés elhamvadni látszó lángját. Gergely serege még a Tiszán való átkelés előtt kettévált, és az egyik része Budára, míg a másik jobbágyhad pedig Heves vármegye felé indult. A Pest alá érkező Dózsa Gergely seregét Bornemissza, valamint Batthyány Ferenc és Móré László 1200 lovaskatonája Gubacsnál szétszórta. A Heves alá vonuló parasztokat pedig az egri püspök bandériuma, valamint a Kassa és Szikszó térségében győzedelmeskedő Perényi István verte szét június végén.

Dózsa Gergely legyőzése után a Duna-Tisza közi paraszthadak ellen is támadás indult. Déli irányból nyomult előre Oláh Balázs vicebán szerb könnyűlovasságával és a törökök elleni, mindennapos küzdelmekben megedződött nándorfehérvári várőrséggel, míg Bornemissza János északról érkezett bandériumával. Oláh szerb zsoldosai a Szerémség északi részét ellenőrző Nagy Antal parasztjaira támadtak, de a Kamonc váránál fellángoló csatában a rácokat a kamonci várnép és a jobbágyhad megverte. A keresztesek sikerüknek nem sokáig örülhettek, ugyanis a nándorfehérváriak ismét támadásba lendültek. Először a Bácsot ostromló Pogány Benedeket verték meg, majd szétszórták a Hájszentlőrinchez hátráló Borbás pap csapatait is. Így történt, hogy a július eleji, Bács vármegyei harcokat csak Nagy Antal parasztserege vészelte át, aki Temesvár felé nyomult, hogy egyesüljön Dózsa ostromló seregével. A találkozás nem sikerült, ugyanis az északi irányból érkező Bornemissza meglepte, majd szétverte a jobbágyok seregét. Nagy Antalt elfogták és Nándorfehérvárra hurcolták. Miközben a Szerém és Bács vármegyei paraszti hadak sorra megsemmisültek, Lőrinc pap parasztjai Váradról Kolozsvár irányába indulva kezdték meg erdélyi hadműveletüket. Elfoglalták a Bánffy család sólyomkői és valkói várát, majd Kolozsvár alá vonultak. A gazdag szabad királyi város először egyezkedni kezdett a parasztokkal, de a nemesek közeledtének hírére a kapukat bezárták, a jobbágyköveteket pedig lefogták. 1514. július 10-e táján érkezett meg Bánnfy János nemesúr Barlabássy Lénárt alvajdával, akik Thornallyai János és Drágffy János seregeivel egyesülve legyőzték Lőrinc pap parasztseregét.

A kolozsvári csata idején már egybegyűlt Szapolyai vajda teljes serege Déva vára alatt, és felkészült a segítők nélkül maradt Dózsa György legyőzésére. Északnyugat felől a vajda öccse, Szapolyai György is közeledett, így megindulhattak a nemesi seregek az immár egy hónapja szorongatott Temesvár felmentésére.  1514. július 15-én, az ulicsi mezőn sorakoztak fel egymással szemben a mintegy 20 ezer főre becsült, kitűnően felszerelt és képzett főúri zsoldosok, valamint Dózsa parasztjai. Csata helyett azonban tárgyalások kezdődtek. A hosszú és sikertelen ostromba belefáradt jobbágyok egy része már a vajda első felszólítására letette a fegyvert. A tárgyalások közben egy Petrovics Péter nevű nemesnek sikerült foglyul ejtenie Dózsát, és ezzel a csata – ami még el sem kezdődött – véget is ért. Így hát egyáltalán nem meglepő, hogy Ulászló király emígy írt I. Miksa német-római császárnak a lázadás leveréséről: „Temesvár alatt a parasztok egész zavargását vérontás nélkül feloszlatták, és a tömeget lecsendesítették ”.

Dózsa kivégzése 1514. július közepe táján történhetett. Dózsa Györgyöt mezítelenre vetkőztették, majd egy trón formájú durván ácsolt fa székbe ültették és odakötözték. Ezután a hóhér egy abroncsból összekovácsolt, koronát formázó vaspántot izzásig tüzesített és azt Dózsa fejébe nyomta. Az izzó vastrónra ültetés csak legenda, egyetlen krónikás sem említi a tüzes vastrónust. II. Ulászló király ezt írta Miksának 1514. július 24-én kelt levelében: „Székely Györgyöt először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, a lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak, s akiket holt tréfásan, hol komolyan bestiáknak szólított, fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták, és a bitófára kifüggesztették.” Ez a kegyetlen kínzás a középkorban a fejedelmi hatalomra törő, az önmagukat uralkodói hatáskörrel felruházó lázadók büntetése volt szerte Európában. Például VI. Henrik német-római császár is így végeztette ki az ellene lázadó Jónás grófot. Egy Stieröchsel nevű kanonok a következőket jegyezte fel a parasztvezér haláláról: a hóhértüzesült koronát helyezett királyi fejére. ( ) tört koponyájának bőven buggyant ki nedve, ontja ki agyvelejét füle, szája s az orr üregén át ”

A haldokló Dózsát ezután izzó vasfogókkal kezdték „csipdezni”, majd testőrségének kiéheztetett tagjaival haraptattak egy-egy húscafatot a testéből, míg a körül álló papok a „Te Deum”-ot kezdték énekelni. Ezt a jelenetet Georg von Hohenzollern brandenburgi őrgróf szolgája így mesélte el egy német krónikásnak: „Az őrgróf szolgája, Kristóf nevezetű, megjött a hadból, s elmondotta, hogyan fogták meg a Székely Györgyöt. Először – azt mondja ez a Kristóf, és ő a hadból a szemével látta – megfogták őt és levetkeztették és egy magas székre ültették. Azután koronát csináltak neki vasabroncsból, azután ezt a koronát izzóvá tüzesítették és az ő fejére helyezték. És ennél a koronázásnál mintegy hatvan emberüknek táncolniok kellett előtte és mögötte a maguk módján, és ehhez még hegedővel és sípokkal is zengettek az ő módjukon. És akik ott jelen voltak barátok és papok meg egyéb tanult emberek, mindnyájan énekelték: Te Deum, laudamus. És ilyen éneklés közepette az ő öccsét, kit vele együtt fogtak el, három darabra vágták az ő szeme előtt, majd azután a táncolóknak, az ő legjobb szolgáinak, nyersen kellett őt enniök. Szolgái ettől vonakodtak, mire hármat vagy négyet levágtak közülük, és mikor a többiek ezt látták, tátott szájjal rávetették magukat és darabokat haraptak ki belőle. És aki nem nyelte le, azt levágták. ( ) Ezt a tettet János gróf, az erdélyi vajda vitte véghez, az ő főkapitánya által cselekedte meg Székely Györgyön ezt a kínzást. És mind a vele volt népet büntetés nélkül hagyták elvonulni, hogy soha többé ne cselekedjenek az ország ellen, gonosztettüket megbocsátották. ( ) De még azért mindig sok nép tartja fenn a keresztet, ezért senki sem mondhatja meg, mi lesz ebből."

Ezek után Dózsa testét négyfelé vágták, és a test darabjait azoknak a városoknak küldték el, a kapukra kifüggesztendő, ahol a keresztesek érseki utasításra gyülekeztek. A felkelés többi vezetőjével is kegyetlen módon bántak el. A Gubacsnál elfogott hajdú vezetőknek izzóvá tüzesített vassisakot nyomtak a fejébe, Nagy Antalt felnégyelték, társait karóba húzták. A jobbágyok között azonban nem tettek vérontást, ugyanis az urak jól tudták: ha bosszút állnak, nem lesz, aki dolgozzon nekik. Helyette az 1514. évi országgyűlésen megtiltották a parasztok szabad költözését. Ezen kívül a paraszti közösségeknek a földesurak minden kárát meg kellett térítenie, és a földesuraknak joga lett a paraszti szolgáltatásokat önkényesen kiterjeszteni.

Dózsa kínhalálával azonban még nem ért véget a felkelés. Így írt erről I. Miksának Ulászló: „Bár e lázadás feje már levágatott, maga a felkelés még nincs elfojtva. Még sok maradék létezik, jelenleg különösen Várad körül, ahol most egy bizonyos Lőrinc pap, a legveszedelmesebb fajtából való ember, akivel a parasztok nagy tömege tart, szítja a zavargást.” Lőrinc pap a kolozsvári vereség után visszatért Várad környékére. Habár az itt hátrahagyott seregét is legyőzték a nemesek, de nem adta fel a harcot, és újra bujtogatni kezdett a környéken. Dózsa haláláról értesülve az ismét paraszthaddá duzzadt híveivel „Bihar városához vonult és megostromolta, sok pusztítást és vérontást művelt a váradi egyházmegye hivői között”. Az erdélyi vajda Tomori Pál fogarasi várnagyot küldte ellene egy főúri bandériummal, akik végül is 1514 júliusának végén, véres csatában győzték le az elszánt papot és jobbágyait. Az elfogott Lőrincet Kolozsvárra vitték, majd az erdélyi város piacán megégették. Így lett vége 1514 augusztusára Magyarország legnagyobb jobbágylázadásának.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!