Egy életeket mentett ablak - Az oroszok két és félezer, borzalmas állapotban lévő foglyot hajtottak be

A második világháború hetven évvel ezelőtt történt januári budapesti tragikus napjairól sokat tudunk. A szovjetek által körülvett, a Budai Várba visszaszorult védőseregnek – élelem- és lőszertartalékainak felélése után – február 11-én Wildenbruch kiadta a parancsot a kitörésre. A történészek szerint a huszonnégyezer német és húszezer magyar katona alkotta védősereg pontban húsz órakor kísérelte meg a kitörést. A szovjet tüzérség pontosan ugyanakkor erős tüzérségi tűzzel árasztotta el a Várat és az onnan kivezető utakat. A kitörési kísérlet vérbe fulladt. Több mint tízezren tudtak áttörni a szovjet állásokon, de csupán 785 katonának sikerült átjutnia saját csapatához. A többieket lemészárolták, egy részüket elfogták a budai hegyekben, sokan eltűntek.

Gallai Sándor a hetven évvel ezelőtti helyszínen, az egykori ferences rendház – ma gimnázium – belső udvarán mutatja mi történt. Fotó: L. Mészáros Irma

A ma nyolcvannégy éves Gallai Sándor helytörténész úgy véli, ő annak idején Dunaföldváron látott közülük jó párat. Így emlékezik a majdnem napra pontosan hetven esztendeje történtekre:

– Egy nagyon fontos esemény történt az életemben, úgy emlékszem, mintha tegnap lett volta. 1945. február 19-én Papp Lajos barátommal gondoltunk egyet: menjünk be a belvárosba, nézzünk szét, mi újság. Bekukkantunk a templomba. A torony bomba- és aknatalálatot kapott, a ferences rendháznak levitte a tetejét. Ezt láttuk. Aztán észrevettük, hogy egy hosszú orosz lovas kocsisor érkezik. Ponyvával le volt mind takarva. Beálltak a kolostor udvarába. Kifogták a lovakat, s bekötötték őket a gazdasági épületbe és a templom felső folyosójára. Mindezt látván elkezdtünk érdeklődni. Már tudtunk annyit oroszul. Kiderült, hogy délután sok hadifoglyot fognak elszállásolni itt a kolostorban. Fellelkesített minket, hogy mi ez. Aztán az oroszok két és félezer borzalmas állapotban lévő, rongyos foglyot hajtottak be. Mínusz 15 fok is volt éjjel. Beterelték őket a kolostor udvarába, a már ugyancsak megrongált épületbe és a nem romos helyiségeibe is. Mi a folyosó bedeszkázott ablakából egy kis megmaradt üvegen lestünk ki. Láttuk a szerencsétleneket. Csöves kukoricát hordtak be, s azt dobálták nekik. Ez volt az ennivalójuk. Egymás hegyén-hátán próbáltak hozzájutni egy-egy cső kukoricához.

Majd így folytatta: – Miközben ezt az eseményt figyeltük, kívülről kaparásszerű hangokat hallottunk. Én át sem gondolva, hirtelen kinyitottam ezt az ablakot. Abban a pillanatban négy toprongyos alak bukott be a templom folyosójára. Ha ezt észreveszik, a kút kávájára felállított golyószóróval halálra lőnek minket is. Visszalöktem az ablakot. – Merre menekülhetünk? – kérdezték. – Kapaszkodjanak föl a toronyba! Bújjanak el a padláson! – mondtam. Lépcső már nem volt.

Aztán mi is elmentünk, sorsukra hagyva a négy embert. De piszkálta a csőrünket, hogy mi lett velük. Hajnalban ismét bementünk a kolostorba, a templomba. És láttuk azt a borzalmat, amit hagytak maguk után az emberek. Minden kiégve. Mindent eltüzeltek, mert megfagytak volna. A szomszédos utcában Györki Imre bácsitól érdeklődtünk. Azt mondta, rémes volt az éjszaka: tüzeltek padlót, ajtót, ablakokat, kerítést. Hajnalban továbbmentek, a foglyokat elhajtották. Hozzájuk bement négy katona, rongyokba burkolt fogolyszökevény. Civil ruhát adtak, s elmondták nekik, hogy állt a front. Lehet, hogy hazajutottak, remélem igen. Mindig szerettem volna kikutatni, kik voltak, élnek-e. Hetven éve történt a borzalmas kitörési kísérlet, lehet, hogy ezek a hadifoglyok onnan valók voltak.

A magyar állam mind a mai napig nem tud elszámolni háromszázezer honfitársunkkal, akik a harcmezőn, hadifogságban vagy kényszermunkatáborokban tűntek el.