A papagáj lelke

Szüleinket meggyőztük, mi gondozhatnánk ezt az otthont kereső hullámos papagájt. A kis tollas minden kritériumnak megfelelt, hiszen nem nyálaz és rág össze semmit, nem kaparja szét a bútorokat,  és az eltartása sem borítja föl a családi költségvetést. Mindent előkészítettünk a jövevénynek, kalitkát pedig a madárbarát szomszédtól örököltünk. Remek helyet találtunk neki a polcon, válogatott magokkal etettük, friss vízzel itattuk, azonban a legfontosabbra nem gondoltunk. Európa legnépszerűbb díszmadarainak egyike, a pompás színekben tündöklő papagáj hangos családtagnak bizonyult, mert egész nap elviselhetetlenül rikácsolt. Mindegy volt neki, hogy nappal vagy éjszaka, mindig volt mondanivalója. 

Bosszantása szinte már fájdalmas volt, így az állattartás öröme túlélési ösztönbe csapott át. A véget nem érő fülsértő akusztikus megnyilvánulás helyett beszédre próbáltuk nevelni, de sikertelenül. Kitartóan ismételtünk neki egyszerű szavakat, hiszen egy madárismertető könyv szerint a pár nélkül élő papagájok képesek utánozni az emberi hangokat. Az okosságokat felsoroló lexikon arról is beszámolt, hogy a hangoskodó állat kalitkáját legvégsőbb esetben kendővel kell letakarni. A megtévesztett madár elcsendesül, mert így estét érzékel, és az éj leple alatt ő sem zajong. A számunkra szinte már állatkínzással felérő ötletek egyikével sem próbálkoztunk, inkább felkerestünk egy igazi hullámospapagáj-szakértőt, aki amolyan állatpszichológusnak aposztrofálta magát. A szakértő felvilágosított minket, hogy a hullámos papagájnak is van lelke. 

Napi rendszerességgel foglalkozni kell vele és bizony ápolni kell a lelkivilágát. A madár ugyanúgy igényli a törődést, a becéző szavakat, mint bármely másik otthoni kedvenc. Nem szükséges éjjel-nappal birizgálni vagy netán simogatni, elég, ha tudja, hogy valóban családtag- nak számít. A hasznos tanácsokkal felvértezve újraértékeltük a kapcsolatunkat Samu névre keresztelt papagájunkkal. Később az odafigyelésünk nem pusztán abban merült ki, hogy ételt és friss vizet adtunk neki, illetve szavakat erőltettünk rá. Megértettük, mire vágyik a lelki beteg díszmadár, és szeretettel kényeztettük. Hamarosan fel is hagyott a depressziós rikácsolással, sőt, időnként már dalolászott is, bár kezdetben kissé visszafogottan. Beszélni azonban nem tanult meg. Talán így állt rajtunk bosszút, amiért korábban nem értettük a lelkét.

Bajory Rita