Nem az énektanára nyerte meg a zenének, hanem a muzsikálás

Alapvetően klasszikus zenei műsorvezető. Vagy, hogyha nagyon le kellene egyszerűsíteni, akkor a műsorvezetés az, ami mostanában a legtöbb időmet viszi el.

A zenés stand up műsorában van egy kis bernsteini késztetés?

– Azt gondolom, hogy nincs. Legalábbis én nem akarok ilyet beleláttatni. Bár mindenki azt jegyzi meg, hogy ez egy nagyon szórakoztató formája a zenei népszerűsítésnek. De mivel ennek a stand upnak nincs tematikája, minden sztorit, ami elhangzik, mindössze egyetlen dolog köti össze, hogy az emberek ezeken nevessenek. Ezért azt mondanám önkritikusan, hogy nincs. Persze lehet ilyen hozadéka bőven, hogy esetleg az embereket közelebb rántja a klasszikus zenéhez.

Feltételezem, rengeteg kutatómunka van mögötte. Jól gondolom?

– Igazából ez az egész stand up egy kicsit olyan – nem is tudom –, mint amikor az ember aranyat mos. Rengeteget dolgozik, dolgozik, és aztán egy-két dolog fent marad a szitán, ami értékes, vagy ami a stand up számára fontos. De ugye nekem a Bartók rádiós műsorvezetésem, meg a zenetörténeti előadásaim, előadás-sorozataim azok alapvetően komoly témájúak. Az ezekre való felkészülések során viszonylag gyakran botlom olyan történetekbe, amelyek szórakoztatóak. Igazából ezeknek az összegyűjtött színpadi változata.

Sokkal fontosabb rábírni a fiatalságot, hogy próbálják ki a zeneteremtést

Akinek a zene a munkája, az gondolom, egy idő után eltelik vele. Mivel tud kikapcsolni, mi szórakoztatja?

– Ezt nagyon jól érzi, mert ez az életemnek egy kicsit olyan szomorú pontja, hogy a zene nagyrészt azért munkává vált, mert olyan mennyiségű zenét kell hallgassak a műsorok során. Így nem ez az elsődleges hobbim otthon, hogy feltegyek egy lemezt, vagy egyáltalán zenét hallgassak a saját szórakozásomra. Ennek a helyére jött az olvasás – illetve hát olvasni olvastam előtte is –, de a kortárs szépirodalom az, ami ezt az űrt, ami a szellemi szórakozáshoz kell, azt kitölti.

Könnyűzenét sem?

– Könnyűzenét szoktam hallgatni, általában akkor, amikor utazom, vagy olyan helyen vagyok, ahol egyik sem, mármint az olvasás és a klasszikus zene hallgatása sem működik. Mondjuk klasszikus zenét nem tudnék hallgatni például buszon vagy vonaton.

Titok, hogy mit?

– Nem, nem! Jarvis Cockert szeretem, aki a Pulp énekese, illetve a Pulp felvételeket is, valamint a franciák közül Mélanie Laurent-t. Ő egy színésznő, akinek van egy lemeze, azt például mostanában nagyon nagy szeretettel hallgatom.

Az ember, ha sokat foglalkozik bármivel is – ha értékkövető gondolkodású –, egyre kritikusabban nézi a produkciókat. Nem szenvedés néha?

– Mindenképpen van ilyen, de azt gondolom, hogy itt elsősorban az én készülékemben van a hiba, és nem az előadásban esetenként. Nyilván, hogyha valami olyasmit hallok, ami „gáz” esetenként ízlésileg vagy zeneileg, akkor az nem jó. De alapvetően azt a fajta kérgesedést kell az embernek valahogy levetnie magáról, amit pontosan a sok munka, meg a rutin rakhatott rá.

A stand up valamennyire helyettesíti az életében a színházat, vagy még mindig van egy vágya afelé?

– A színház felé nekem lenne vágyam, csak engem egy-két dolog – nem azt mondom, hogy zavar a színházban –, egy-két dologgal meg kellene barátkoznom még. Ez körülbelül olyan, mint bizonyos embereknek az operába menni, az nem igazán közelálló dolog. Én azért így vagyok a színházzal. A stand up, az nem hiszem. Talán annyiban, hogy ha arra gondol, hogy én hajdanán színész akartam lenni, akkor igen. Akkor mindenképpen, mert most én vagyok a színpadon. Bár a színészkedés, az nem megy, és nincs is benne semmilyen színészi feladat, de valóban, azt az űrt, azt betölti, hogy akkor most végre enyém a színpad. Igen.

A Virtuózok egy óriási hiátust tölt be. Teljesen egyértelmű volt, hogy bekerül a műsorba, vagy küzdeni kellett érte?

– Egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy én legyek a műsorban, de nem küzdöttem érte. Sőt, az első felkérésre nemet is mondtam.

Miért?

– Igazából akkoriban annyira el voltam halmozva feladattal, hogy esélyét sem láttam annak, hogy én azt meg tudjam csinálni. De aztán egyezkedtem a vezetéssel, legalábbis ők elkezdtek velem egyezkedni, és akkor kitaláltunk egy olyan megoldást, aminek köszönhetően el tudtam vállalni, és meg tudtam csinálni. De az első válaszom nem volt.

De mára gondolom egyértelmű, hogy egy ilyen fajsúlyos műsorba jó volt bekerülni?

– Abszolút! Ez nem ilyen ízlésbeli dolog volt. Bár nem jósoltam neki igazából nagy jövőt. Most viszont már bánnám, hogy ha más csinálná.

Ön szerint rendben van a zenei oktatás Magyarországon? A komolyzenét elegen hallgatják?

– Hát, igazából a zeneoktatás és maga a komolyzene-hallgatás az szerintem két, egymástól teljesen különböző dolog. A zeneoktatásra egyáltalán nincs rálátásom. Ugyan van egy pár zeneiskolai tanár barátom, akikkel beszélgetve szóba kerül a munkájuk, vagy a körülmények, de ez messze kevés ahhoz, hogy egy általános érvényű dolgot mondjak. A zenehallgatással meg úgy vagyok, el kell érni egy bizonyos kort, vagy egy bizonyos késztetést ahhoz, hogy az ember arra vágyjon, hogy mondjuk Beethovent hallgasson. Amikor én tizenéves voltam, egyáltalán nem akartam Beethovent hallgatni, pedig a nagymamám megpróbálkozott vele, de baromi unalmasnak, meg réginek találtam. Ehhez mindössze annyi kell, hogy egy ember úgy beszéljen a zenéről, hogy érződjön rajta, hogy őszinte. Őszintén elmondja, mi az, ami nem tetszik, őszintén elmondja, mi az, ami elvarázsolja. Ha ez működik, akkor szerintem hallgatni fogja. Az emberi példa szerintem az, ami ebből a szempontból ragadós lehet. Emlékszem, hogy a gimnáziumban a magyartanárom teljesen lenyűgözött József Attilával, és bár a többiek strébernek tartottak, de mentem és kértem plusz irodalmat, hogy szeretnék még erről a fickóról olvasni, merthogy ez engem annyira megragadott. És ez mindössze annak volt köszönhető – nyilván József Attilának is –, hogy egy hiteles ember beszélt róla hitelesen. Szerintem ebben a stand upban is ez a fontos. Ha én hitelesen igyekszem beszélni valamiről, és az a valami olyan erős szellemi szinten, hogy az embereket meg tudja fogni, akkor igen, van szerepem abban, hogy egy-egy fiatal közelebb jusson valamely komolyzenéhez. De sokkal, de sokkal jobb ennél a zenehallgatásnál az, ha az ember maga próbál meg muzsikálni. Akárhogy! Ha egy fakanállal ver egy lábast ritmusban, ha maga létre tudja hozni a zenét, az egy fantasztikus dolog! Engem is ez nyert meg a komolyzenének. Nem a tanárom, ugyanis az énektanárom általában kiküldött az énekóráról. Engem is az nyert meg, hogy elirigyeltem, hogy az osztálytársam gitározik, és én is meg akartam tanulni. Ebből a szempontból – ha visszatérhetek a Virtuózokhoz –, óriási dolog volt, hogy a gyerekek saját kortársaikat láthatták a televízióban valami olyat csinálni, ami vonzó lehetett számukra. És odamehettek másnap az apjukhoz, anyjukhoz, hogy szeretnék fuvolázni, vagy elmennék gitározni, próbáljuk ki! Sokkal fontosabb arra rábírni a gyerekeket vagy bárkit, hogy próbálják ki a zeneteremtést, tehát a muzsikálást. Onnan már jönni fog a zenehallgatás igénye is. Az a nehéz dolog, hogy valakit úgy kell ránevelni a zenehallgatásra, hogy semmilyen tapasztalata sincs magáról a zenélésről.

Fontos az is, hogy vonzóvá, szimpatikussá tegyék a szerzőket, műveket. Ebben például Rákász Gergely az élen járó.

– Őt én követem a facebookon, és nagy örömmel szoktam látni a sikereit, de ismerjük is egymást. Ő mindig bevezetőket tart a koncertjein, és nem csak verbálisan, de képzőművészeti alkotásokkal együtt. Ez egy fantasztikus dolog. Ezt kell csinálni.

Úgy érzem, egy csónakban eveznek, csak máshogy fogják az evezőt.

– Igen. Meg nála még az a jó, hogy ő muzsikál. Neki megvan a lehetősége, hogy odaül az orgonához, és az emberek nem mennek ki a templomból. Ezzel szemben, ha én ülök oda az orgonához, akkor valószínűleg igen.

Az életrajzát ismerve úgy tűnik, állandó útkeresés motiválta. Megtalálta már...

– Ez még most is így van. De erre tudok úgy is válaszolni, hogy igen, meg úgy is, hogy nem. Igen, abban a tekintetben, hogy a klasszikus zene szerintem most már elkísér az életem végéig. Vagy én kísérgetem és próbálok ennek a bűvkörében maradni. Hogy ezen belül mi van még, amit lehetne, vagy merrefele lehet menni, azt nem tudom. De az biztos, hogy folyamatosan keresek valami újat. Ez valószínű, hogy a természetem része. Ebben van pozitívum azoknak, akikhez esetleg el tudok jutni, a környezetemnek meg negatívum sok tekintetben.