Mielőtt nősült, már tudta, hogy hívják majd leendő feleségét

Csikós Árpád fotóművész rengeteget és keményen dolgozik, mégis mindig kapható valami mókázásra. Körülötte mindig történik valami, ami kacagtat. Az alábbiakból talán egy kicsit jobban megismerhetik sikerei titkát.

Balla Tibor

Fotó: LI

– Ha utazom valahová, akkor az adott ország nyelvén egy pár szót azért megtanulok. Sokat járok Párizsba, szeretem nagyon. Még nagyon a legelején, amikor még csak párszor voltam, álltunk az utcán, és néztük a térképet, hogy ma hova menjünk. Odajött egy eredeti párizsi mami, pont olyan, mint amilyet elképzelsz. Azt hitte, hogy eltévedtünk, és próbált segíteni, mutogatott a térképre és magyarázott franciául. Én pedig ránéztem, és mondtam neki az ő nyelvén, hogy én nem beszélek franciául. Rám nézett, volt egy pár másodperces hatásszünet, és folytatta. Egy fél óra múlva, a metrón jutott eszembe, hogy azt mondtam: Ön nem beszél franciául. Nálam vannak ilyen dolgok.

Önnek hány órából áll egy nap, huszonnégy, meg az éjszaka?

– Huszonnégy mínusz négy. Négy óra az alvás, a többi ébrenlét, meg munka. Nagyon, nagyon ritkán becsúszik hat óra, de az már ajándék. Ennek azért volt olyan kísérőjelensége, hogy úgy évente, félévente egyszer elájultam. Ültem otthon, valamit olvastam, és nyolc órával később felébredtem. Mindig örültem neki, hogy éppen nem autót vezettem éppen. De szerencsére ez régen elmúlt, most már beálltam a négy óra alvásra.

Csikós Árpád fotóművész életének minden egyes dolgát alaposan megtervezi Fotó: Laczkó Izabella/Dunaújvárosi Hírlap

Rákényszerítette magát?

– Igen. Szerintem igen. Mert munkamániás vagyok. Amikor belegondoltam, hogy az ember életének egyharmada alvással telik, akkor elborzadtam, mert ez egy iszonyatos pazarlás. Mondjuk hatvanból húsz évet aludtam, akkor nem tudom, mi történt azalatt. Az utóbbi időben észrevettem, hogy kicsit talán lassulok, meg nem úgy fogom a dolgokat, mint tíz évvel ezelőtt, de szinten tartom magam, és azt hiszem, így is az átlag felett van.

Hányféle dologgal foglalkozik most éppen?

– Van egy bútoripari vállalkozás, ami mellett tanítok, egyrészt tanfolyamokon, másrészt magánhallgatóknak, harmadrészt a Széchenyi gimnáziumban egy szakkörben. Van a fotográfia mint munka, magánszemélyeknek cégeknek egyaránt, amit szintén nem könnyű összehangolni. A naptáram csúnyán teli van írva. Erre rálát a feleségem is és a kolléganőm a konyhastúdióban, és mindenki tud is beleírni. Ha a feleségem azt gondolja, hogy meg kellene beszélnünk valamit, akkor megnézi, mikor van egy szabad negyedórám, és akkor beszélgetünk. Ő is így él egyébként. Kicsivel több alvással, de így. Amikor a munkahelyéről hazaér, akkor jön a lakberendezői munkája. Időnként összefutunk a lakásban éjjel, és beszélgetünk. Mindezek mellett vannak azok, amikre muszáj időt szakítanom. Ilyen a repülés. Az nekem nagyon fontos. Egyrészt törvényi oka is van, mert ha harminc napot kihagyok, akkor oktatóval kell ellenőrző repülést végeznem. Úgyhogy előrehoztam, hogy egy-kéthetente akármennyit is, de tudjak repülni. Az az egyetlen dolog, ami kikapcsol most már. Akkor nincsenek körülöttem emberek.

Azt gondolom, bárki bármit meg tud csinálni, csak akarat kérdése

De űrhajós már nem lesz, ahogy szeretett volna...

– Nem. És ez bánt. Az kölyökkoromban benne volt, de kimaradt. Fizikailag alkalmatlan vagyok arra, hogy asztronauta legyek, de nagyon szerettem volna.

Van olyan cél, amit nem tud megvalósítani?

– Ez például. Egyébként szerintem nem. Nincs olyan, amit nem tudnék, vagy bárki ne tudna. Azért mentem a jogi egyetemre, mert azt mondtam: nehogy már ne tudjam megcsinálni. És ha én meg tudom csinálni, akkor bárki meg tudja. Akkor azért elgondolkodtam, amikor indultunk száznyolcvanheten, és négyen végeztünk. Az azért érdekes látvány volt, amikor az utolsó előtti félévben négyen ültünk a háromszáz fős előadóban. De most is azt gondolom, hogy bárki bármit meg tud csinálni, csak akarat kérdése.

A legtöbben felmentést adnak maguknak: fáradt vagyok, nem tudnék a családdal foglalkozni. Nem fáradt, lehet a családdal foglalkozni?

– Szerintem lehet. Be lehet azt úgy osztani. Az más kérdés, hogy a család azért segít, és a munkahelyen is kell, hogy segítsenek ilyenkor. Nyilván van valaki, aki helyettesít, amíg tanulok. Az a tíz félév úgy telt el, hogy minden nap három órát tanultam. Este a kádban olvastam a könyveket. Párszor bele is ejtettem, mert elaludtam. Utólag belegondolva nagyon kemény volt, még egyszer nem kezdenék bele. Mondjuk a tanulás mindig az életem része volt. Tizennégy éves koromban megtanultam a munka törvénykönyvét.

Csikós Árpád fotóművész barátai, ismerősei pontosan tudják, minden karácsonykor készül nála valamilyen extrém családi fotó. Idén a fenti fotográfi át tette közzé a következő aláírással: „Ugyan már Hajni, hogy tudna Füge szelfi zni, ne beszélj butaságokat! Ő csak egy kutya! És különben sem jöhet be a lakásba!” A roppant sokoldalú fotóművésszel készült interjúból kiderül, hogy a sikerek mögött rendkívül sok munka és szigorú önfegyelem áll.

Az emberek tapasztalatom szerint vagy racionálisan gondolkodnak, vagy kreatívan. Önben jól megfér a kettő egymás mellett.

– Részben. Nekem óriási dolog, hogy felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Pár száz tagja van, és oda azért nem könnyű bejutni, Magyarországon ez a legmagasabb szint fotográfiai tekintetben. Ennek ellenére én nem tartom magam klasszikus értelemben fotóművésznek. Inkább alkotónak mondanám. Hiányzik a művész elvontsága, ami kicsit elvakulttá teszi az embert, hogy akkor is alkot, ha az neki nem éri meg, akkor is alkot, ha tudja, hogy ezt senki nem nézi meg. Én akkor nem alkotok. Szeretek alkotni, de amikor lenyomom a gombot, már akkor tudom, hogy ebből mi lesz. Milyen gazdasági, milyen erkölcsi, milyen emocionális haszna lesz. Alapvetően én egzakt embernek tartom magam. Más kérdés, hogy van az agyamnak egy olyan része, ami másként lát egy picit alkotás közben, mint a legtöbb embernek. De nem vagyok az a fajta művész, aki akkor is fotózna, ha tudja, hogy ételre már nem tud költeni, és azon a pénzen is filmet vesz.

Mindemellett, akit közel enged magához, igencsak humoros, laza emberként ismeri.

– Kérdezze meg a gyerekeimet! Nem biztos, hogy ők is ezt mondanák. Egyrészt azért van bennem egyfajta lazaság, ezt a hallgatóim szerintem jól tudják, abszolút nem vagyok tanár, inkább oktató. De az életemet is úgy írom, hogy egy nagyon szoros, nagyon egyenes szabály mentén. Mondok egy olyat, amin szoktak nevetni az emberek. Mielőtt megnősültem, tudtam a feleségem nevét. Napsugár. Tudtam, hogy nekem ilyen nevű nő kell. Ez alapján kerestem. De mindent elkövettem azért is, hogy nekem lányom legyen, egy csomó Czeizel cikket, könyvet elolvastam, hogy tudjam, mivel tudom ezt befolyásolni. Egész jól működött a dolog. Az egész életemet egy nagyon erős gerincre fűzöm föl. Vannak mérföldkövek, attól nem lehet eltérni. Ha a fene fenét eszik, akkor sem kaphat senki hazugságon, akkor sem kaphat senki pontatlanságon. Vannak ilyen nagyon régi, konzervatív elveim, amikhez tartom magam. Ezt azért sok embernél hiányolom. Nagyon sok emberrel dolgozom. Ha tanítok, akkor is emberekkel foglalkozom, ha konyhát tervezek, akkor is, ha fotózom, akkor is emberrel. Ha ez a három eset ugyanazzal az emberrel hoz össze, akkor nagyon furcsa, hogy megváltozik a hozzám való hozzáállása. A konyhastúdióban mint alkalmazottjára tekint, ha fotózom, akkor művész úr vagyok, ha oktatok, akkor tanár úr. Ez egy vicc! A többi között ez volt az egyik oka, hogy elvégeztem a jogot. Emlékszem, hogy a szüleim korosztálya hogy hanyatt tudott esni, ha valakinek ott volt a neve előtt az a két betű. Az orvosnál, az ügyvédnél megálltak a szőnyeg szélén. Ezt nem tudom elfogadni. De emellett kell egy rakás lazaság, hogy az ember túlélje az élet hülyeségeit.