Egy makacs úr és a szerkesztőségi élet

Tűri a vicceimet is (lásd: minek neked zsebszámológép? Nem tudod, hány zsebed van?!), ám, hogy ez mibe kerül neki, arról cáfolhatatlanul árulkodik egyre őszülő hajzata.

Tűri még azt is, ha kiegészítem cikkét, csakis és kizárólag a lapzárta közeledése miatt. Ez eddig mindösszesen egyszer fordult elő, és azért történhetett így, mert Balla Úr nemcsak hosszan tűrő, hanem rendkívül makacs ember is.

Például nincs az a kényszer, aminek okából hajlandó lenne leírni egy hírben olyan szót, ami nem tartozik konkrétan a hírhez. Ki, mit, hol, mikor, hogyan: ez a hír öt alapkérdése, és nem lehetséges, hogy Balla Úr a miért kérdésre is választ adjon egy hírben, mert az már más kategória.

Így tehát a minap egy komplett oldal várakozott a nyomdába küldésre, mert Balla Úr minden fellelhető információt beleírt már a hírébe – ami azonban így csak a számára kijelölt hely felét töltötte meg. Ekkor jöttem én, és a rám jellemző szerénytelenséggel röpke perc alatt kitöltöttem a maradék helyet háttér-információimmal, miáltal a hír a tudósítás határmezsgyéjére, az oldal viszont a nyomdába került, még éppen időben.

A hír az hír, nyomdába küldés idején is. Punktum. Hosszan filozofálhatnánkaz előbbiekben vázolt szituáción, de most inkább maradjunk Örkény István mondatánál: aki hajlandó ezen elgondolkodni, az nagy igazságok nyomára juthat. Hihetetlen az az általam még felderítetlen módszer, amivel Balla Úr akkor is képes elegánsan kívül maradni valamin, ha nyakig benne van. Ezt nagyon irigylem tőle. Ezt is. Meg még a nyugalmát, a művészberkekben való jártasságát, a tájékozottságát, a műveltségét (amely már-már az enyémmel vetekszik, haha-ha).

Emlékezetes számomra, hogy amikor Balla Úr változatos előélete során már nem színészként, kisipari vállalkozóként vagy televíziós riporterként dolgozott, hanem rádiós hírolvasóként, akkor őt ismertem egyedül, aki a BBC elveinek és gyakorlatának megfelelően fogalmazott meg minden, általa olvasott hírt.

Vagyis: nem csak a megfellebbezhetetlen tények és az ellenőrizhető források szerepeltek benne, hanem elsőnek a legfontosabb mondatot olvasta be, amelyet a második mondat újabb fontos információkkal egészített ki, a harmadik mondat releváns érdekességeket tett hozzá, és így bővült a hír rendkívül érdekfeszítően és szórakoztatóan, mintegy körkörösen.

De legalább ilyen fontos, hogy Balla Úr azon kollégáim közé tartozik, akiknek már puszta jelenléte is megnyugtató számomra.

Legújabban a szerkesztőségi nívódíját irigylem tőle, amit a kollégák (köztük én) szavaztunk meg neki, teljesen szokatlan és meglepő okból: azért, mert megérdemli. Az ilyesmi ritka, és ez adja ennek a nívódíjnak az igazi értékét.

Balla Úr! Legmélyebb tiszteletem! Gratulálok, Tibor!

A beszéd elképesztő óriása

Balogh Tomi, akit szerintem egyenesen képtelenség Tamásnak hívni, mégpedig lenyűgöző közvetlensége miatt, a mi, kényszerűen sok ellenséget szerző szakmánkban minden bizonnyal a legkedveltebbek egyike.

Ennek számos jele és oka van – most csak egyet mesélek el, azt, ami engem teljesen elképesztett.

Képzeljenek el egy művésztársalgót, ahol egy jótékonysági műsorban fellépő három, fiatal és szemkápráztatóan csinos hölgy tölt el a műsor után néhány percet: nagyjából annyit, amenyi a stáb tagjainak kell, szétszedni az ő hangosító berendezésüket és bepakolni a mikrobuszukba.

Addig az ifjú (és nem győzöm hangsúlyozni: szemkápráztatóan csinos) hölgyek némi szendvicset, kávét, üdítőt vesznek magukhoz. Arra persze senki nem számított, mert nem is számíthatott, hogy Balogh Tomi természetesen már az első pillanatban megtudja, hol van ez a társalgó, majd a megfelelő pillanatban megjelenik ott, s lazán csevegni kezd az ifjú és… (satöbbi) hölgyekkel.

Csevegni?!

Azt a beszédlavinát, szóözönt, mondatrengeteget, hantadzsungelt, csajozós dumát, szünet nélküli meggyőzés-cunamit, amit a lányokra zúdított, csakis levegő után kapkodva lehetett elviselni, követni vagy megérteni semmiképpen, és mindenkinek sürgősen kapaszkodnia, támaszkodnia kellett.

Mire a pár perces technikai szünet véget ért és egy-két szendvics elfogyott, mindhárom lány le volt véve a lábáról, teljesen megdumálva, elképesztve, a környéken minden más hímnemű lefőzve, és az ifjú (satöbbi) hölgyek csak azért nincsenek mindmáig Balogh Tomi kisujja köré tekeredve, mert indulniuk kellett a következő fellépésre.

Ennek sok éve már, de én még mindig tisztelettel gondolok barátom képességeire.

Mondanom sem kell: sokáig disc jockey volt, aztán rádiós lett. Kicsit megtanult beszélni.

Azt a magabiztosságot, fellépést, sármot, világlátást, amit még ezen kívül birtokol, nem tudom, hogy honnan szedte.

Úgyhogy neki, külsős kollégáink közül az idei nívódíjasnak, igazán könnyű dolga van. Ha csak a tizedét leírja annak, ami egy perc alatt az eszébe jut, akkor a szerkesztő vakarhatja a fejét, hogy hogyan fogja azt a szövegmennyiséget a megadott helyre beszuszakolni?

Tomi, aranyember, beszélj még, kérlek!