Boza Anita már nem „csak” óvodapedagógus, íróként is jegyzik

Tavaly májusban jelent meg a Wexy-Nova Kiadó gondozásában az Elrabolt szerelem című romantikus regénye, amely hatalmas népszerűségnek örvend a zsáner rajongói között. Az éjszaka színei című regénye az Aranymosás irodalmi válogatón közönségdíjat nyert. Olyan visszajelzéseket kap, mint például: „A soraid gördülékenyek, olvastatja magát a szöveg, és kimondottan kedvelem a hasonlataidat, számomra pont annyira színesítik az írást, hogy már-már én is úgy éreztem, egy esős éjszakán Veronica mögött állok a kisbolt pénztáránál.” Vagy: „Köszönöm, hogy elolvashattam az Elrabolt szerelem című könyvét! Nagyon szeretem az ilyen kosztümös romantikus regényeket... Tele izgalommal, fordulatokkal tarkítva ez a történet.”

Boza Anita negyvenéves, óvónőként dolgozik Nagyberényben, két kisfiú édesanyja, az élete része az állatmentés és a környezetvédelem. Több mint húsz éve ment állatokat, két mentett kutyus és két macska várja otthon a családja mellett. De ebbe a képbe hogyan furakodott be a romantikus fantasy?

– Kilencévesen verseket, tizenöt évesen regényeket kezdtem írni, és tulajdonképpen mindig jelen volt az életemben az írás, de mindig a háttérben. Volt, hogy éveken keresztül írtam folyamatosan, teltek a vastag spirálfüzetek, de volt, hogy évekig nem írtam egy sort sem. Mindkét terhességem lombikkal sikerült, természetes úton nem lehetett gyermekem. A kisebbik fiam veszélyeztetett terhességből, a 33. héten, koraszülöttként jött a világra. Előtte már 3 hónapot kórházban feküdtem, aztán egy hónapot voltunk Budapesten a koraszülöttosztályon. Amikor végre hazajöhettünk, sokáig bennem maradt a halálfélelem és a szorongás. Amikor úgy fél év után beállt a napirendünk, és kezdtem fellélegezni, éreztem, hogy kell valamit kezdenem magammal, hogy fel tudjam dolgozni ezt az egészet. És ekkor vettem elő újra a régi spirálfüzeteimet, a Sorstolvajok című fantasym, valamint az Elrabolt szerelem régebbi verzióját is ezután javítottam. Innen már komolyra fordult, elkezdtem tanulni, íróiskolába mentem, amatőr írók csoportjait kerestem meg, és megismerkedtem írókkal. Éreztem, hogy nagyon jó módszer, hogy kiűzzem a sok stresszt, és szabadidőmben, amikor a gyerekek aludtak, akkor letisztáztam, újraírtam a régi regényeimet. Most már szinte nem telik el úgy nap, hogy ne írnék, annyira létszükséglet lett. Ha nem írok, akkor is azon gondolkodom, hogy mit írnék. Délben van két órám, és este, altatás után. Sokszor fent maradok hajnalig.

Sokan írnak saját terápiaként. De nem adják ki ezeket. Miért?

– Meg sem fordult a fejemben, nem gondoltam, hogy ez van olyan jó, hogy kiadható legyen. Az Elrabolt szerelmet is, ha visszakapnám, újraírnám. A véletlennek köszönhetem, hogy kiadták, és hogy jön még másik kettő. Egy amatőr írócsoportban ismerkedtem meg Nemes Istvánnal, aki a magyar fantasy irodalom nagyja. Ő látott fantáziát az írásaimban, és beajánlott a Magnusz Könyvkiadónál. Ez olyan jól sikerült, hogy tavasszal még két kötetem megjelentetik.

A színház már végérvényesen a múlté?

– Nagyon, de nagyon hiányzik, sokszor álmodom vele. Jó szívvel gondolok vissza rá, de már nem tudtam megoldani Nagyberényből a család mellett. Nekem nagyon fontos a család.

Hogyhogy nem meséket ír?

– Mesém is van, gyerekverseket is írtam pályázatokra, de ennek a kiadónak nem kellettek. A mesék parkolópályán vannak.

A gyerekek tudják, hogy írónéni az óvó néni?

– A gyerekek nem, de egy alig több mint ezres lélekszámú faluban mindenki mindent tud. Egyszerre negyven könyvet rendeltek, és mindenkinek dedikáltam az óvodában. Szeretek ott élni, megtaláltam a helyem. Kell ez a nyugi, hogy tudjak írni.