a magyar fotográfia napja

2019.08.29. 11:30

Koncert és kerti medence, avagy így lettem fotós! – Zsedrovits Enikő

Csaknem 180 éve mutatták be Magyarországon a képkészítés módját, azóta augusztus 29-én ünnepeljük A magyar fotográfia napját. E jeles nap apropóján kérdeztem a Hírlap fotóriporterét Zsedrovits Enikőt.

Morva Dávid

A fotósok furák. Ezt már akkor megállapítottam, amikor még csak közvetve volt közöm hozzájuk, és sajtótájékoztatók illetve sportesemények kivételével, nem voltam velük napi kapcsolatban. Alapesetben, most jönne valami remekbeszabott mentés, hogy a fenti kijelentés alól „főszereplőnk” Enikő – vagy ahogyan én hívom ZsEnikő – kivételt képez. Nos nem, Enikő is fura, hiszen fotós. Szavakba nem tudnám önteni miért tartom – illetve tartjuk a fotósokat – furának, amolyan csodabogaraknak, de remélem, hogy az alábbiakból ez kiderül.

„Ezt most le kéne fotózni”

Enikő – bár végzettségét tekintve tanító – számára már egészen korán világossá vált, Ő bizony a képalkotás művészetét szeretné elsajátítatni.

- Igazából gyerekkorom óta érdekelt a vizualitás, a képalkotás, emiatt sokat rajzoltam festettem. Tizennyolc lehettem, amikor részt vettem egy koncerten, ahol megtetszett, hogy a közönség és az előadók között a fotósok is ott vannak az esemény sűrűjében. A másik ilyen nagy élmény, amikor Rácalmáson a családi házunk medencéjében fürkésztem az eget és egy egészen különleges formájú felhőre lettem figyelmes, rögtön bevillant, hogy ezt most le kéne fotózni.

A magyar fotográfia napja

1840. augusztus 29. – ezen a napon készült Magyarországon először nyilvános rendezvényen fénykép (dagerrotípia). Csaknem 180 évvel ezelőtt a Magyar Tudós Társaság ülésén Vállas Antal bemutatta, hogyan lehet képet készíteni a fénysugarak segítségével fényérzékeny nyersanyagon.

Zsedrovits Enikő „Forgó” című kiállításán Fotó: Sándor Judit

Ha bárki azt hinné, innentől egyenes út vezetett a Dunaújvárosi Hírlaphoz, nos el kell keserítsem, ahogy az alábbiakből kiderül a tizennyolc éves Enikő szakmai útja sem aranyrögökkel volt kikövezve.

- Amikor középiskolából ballagtam a fotózás nem olyan volt, mint manapság, nagyon komoly labormunka kellett hozzá. Hiányos kémiai ismereteim miatt azt gondoltam, hogy nem lennék alkalmas arra, hogy felvegyenek egy felsőoktatási intézménybe emiatt nem is ebbe az irányba mentem tovább.

Természetsen a vágyamról nem tettem le, emiatt a ballagásra, nem szerettem volna drága ékszereket, ajándékokat, inkább egy fényképezőgépet vettem magamnak, így elkezdhettem hódolni ennek a hobbinak.

„El lehet tenni a sarokba”

Ahogy azt már írtam, Enikő végzettségét tekintve tanítónő. Ennek ellenére tanulmányai alatt sem hanyagolta a fotózást, folyamatosan jelentkezett különböző pályázatokra, kiállításokat szervezett a saját képeiből, illetve később a főiskolai újsághoz is jelentkezett.

- A felsőoktatási éveim alatt biztossá vált, hogy a fotózással szeretnék foglalkozni, emiatt rengeteget foglalkoztam vele. Pályázatokra jelentkeztem, emellett a főiskolai laphoz is, tárlatokat csináltam a saját képeimből, amiken persze ma már csak nevetek. Ezek amolyan szárnypróbálgatások voltak mostani szemmel már inkább azt mondom, hogy ezeket a munkákat el lehet tenni a sarokba, nem kell azokat látnia senkinek.

„Úgyhagyott” című kiállítás meghívója

Csobban a víz, hív az Ohio – és a Szellemkép, végül a Hírlap

Nem kedves Olvasó, még mindig nem értünk el a „Happy End” részhez. Hősnőnk ugyanis a főiskola elvégzése után másfél évre kihajózott – folyami hajón dolgozott – hogy pénzt gyűjtsön és valóra váltsa álmát és beiratkozzon egy olyan iskolába, ahol elsajátíthatja a fotózás csínját-bínját. Ezt követően pedig beiratkozott egy alapítványi iskolába (Szellemkép Szabadiskola) ahol a végre ténylegesen rálépett arra az útra, amelyet a felhő bámulása közben megálmodott magának.

- Rengeteget kellett gyakorolni az iskolában ahova jártam, kiváló szakemberektől tanulhattunk. Mindössze heti négy órás elméleti képzés volt, de nagyon sok gyakorlati feladatot kaptunk. Vért izzadtunk mire eljutottunk a vizsgáig. Az első évben például embert nem is fotóztunk, az alapoktól kezdtünk mindent. A komponálás után kezdődött a fotózás – szigorúan fekete-fehér képekkel – és ezután „használhattunk” színeket.

Amikor pedig a második évemet tapostam az iskolában akkor jött egy lehetőség, hogy dolgozhatnék itt a Dunaújvárosi Hírlapnál, a többi pedig történelem.

Forgó című kiállítás egyik képe

Sport, gyerekrendezvény, tájkép

Enikő édesapja jégkorongozott, így a sport iránti szenvedély nála is megmaradt mégha „csak” fotózás szintjén. Egyik első fotózással kapcsoaltos élménye, amikor egy jégkorongmérkőzésre látogatott, és az akkor még csak leendő kollégától kérjen néhány hasznos tippet. Emellett természetesen a többi sportággal is barátságot ápol. Kedvelt témái közé tartoznak a gyermekrendezvények.

Ha pedig a fotózás, mint időtöltés és kikapcsolódás akkor idézem „valamilyen ember nélküli vagy non-figuratív kép esetleg táj, ami érzéseket vált/válthat ki nemcsak belőlem, hanem másokból is.”

A szabadidő azonban szent és sérthetelen, erről így mesél:

Fotó: Sándor Judit

- Családi eseményeken nem szoktam fotózni, ezt mindig leszögezem előre, hogy tőlem ne várjanak képeket. Ugyanez igaz a barátaim rendezvényeire is. Ott sem vállalok munkát, igyekszem az életem ezt a két szegmensét, amennyire csak lehet különválasztani. Természetesen az unokahúgaim kivételt képeznek ez alól, illetve ha kirándulni megyek, akkor nem maradhat otthon a gép.

A kiállításaim pedig egyfajta szabadidős tevékenység „termékeként” születtek meg, ugyanis a tárlatokat, azok a környezeti hatások ihlették, amelyek a mindennapokban körülvesznek, illetve a mindennapi munkán kívül van időm és energiám foglalkozni ezekkel a benyomásokkal. (A Forgó – című tárlat megtekinthető a Bartók aulájában).

Tovább, tovább, tovább

A Dunaújvárosi Hírlap egy városi, városkörnyéki lap, emiatt elképzelhetetlen, hogy ne ismétlődjenek bizonyos rendezvények, események. Ezzel együtt természetesen hősnőnk fontosnak tartja, hogy ne zsigerből, vagy ahogy Ő fogalmaz rutinból dolgozzon.

- Igyekszem folyamatosan fejleszteni magam, hiszen egy idő után óhatatlanul ismétlődnek például a sportesemények. Próbálom másképp megközelíteni ezeket, mindig egy picit változtatni, hogyan lehetne másképp csinálni? Akár a kollégáktól ellesni néhány beállítást, ötletet. Emiatt én meg szoktam nézni a munkatársak fotóit, hogy ha lehet ebből is tanuljak. Minden szakmában folyamatosan lehet és kell is tanulni, ettől lehet valaki sikeres.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!