A kisgyermekek mellett is megvalósítható a mindennapos sportolás

Vranyák-Megyeri Herminát nem lehet nem észrevenni. Óriási babakocsit tol maga előtt Dunaföldvár utcáin három gyerekkel megpakolva (Gergő 2,5 éves, az ikrek 1 évesek), és közben sokszor fut is velük. Jelenség… kétségtelen.

Beszélgetésre hívtam őt, mert rendkívül érdekelt a kisgyerekes élethez való egyedi (számomra rendkívül szimpatikus) hozzáállása, mert lássuk be, nem gyakran látunk három kisgyerekkel futó anyukákat.

Mikor kezdtél futni?

– Békéscsabáról származom, gyerekkoromban atletizáltam. Már akkor kiderült, hogy száz méteren a leglassúbb vagyok, de a hosszú távo­kat nagyon jól bírom. Nagypapám biztatott mindig, hogy „egyszer meglásd, lefutod a maratont” – örökre belém ivódtak a szavai. Aztán az évek múlásával felhagytam a futással, és csak akkor kezdtem újra, amikor New Yorkba költöztem a 2000-es évek elején. Egy park mellett laktam, az USA nagyvárosaiban rengetegen futnak, és én is kedvet kaptam hozzá. Már ekkor egyértelművé vált, hogy „reggeli futó” vagyok. A korai sport után energikusabban, kiegyensúlyozottabban indultak a napjaim, erősebbnek és harmonikusabbnak éreztem magam. 2007-ben költöztem haza, a futást a Körös-parton is folytattam. Barátnőkkel futottam – gyakorlatilag kávézás helyett –, így vontuk össze a beszélgetéseinket a sporttal.

2008-ban született Alma nevű lányod. A várandósság alatt is futottál?

– Igen, a 4. hónaptól kezdve. Nagyon jólesett a sportolás, hiányzott volna, ha nem futhatok. A szülést követően nem sokkal újra mozogni kezdtem. A délelőtti alvós időt töltöttük futással. Alma aludt a babakocsiban, miközben róttam a köröket. Mentem vele télen-nyáron, kivéve ha esett.

Lefutottad a maratoni távot. Mikor vetődött fel ennek a gondolata komolyabban?

– 2013-ban, egy barátnőm ötlete nyomán. A felkészülési idő 3-4 hónapot vett igénybe, konkrét edzéstervet követtem. 60-70 km-t futottam hetente, a verseny előtt nem ritkán 30 km-es távokat is magam mögött tudtam. Ilyen tá­vok futásához már sok idő kell. Általában 5 órakor indultam, körülbelül 3 órát futottam, letusoltam, és utána indultam dolgozni.

Mi motivált leginkább?

– A fülemben csengtek nagyapám szavai. Nagyon kíváncsi voltam, képes leszek-e megcsinálni, vagyok-e olyan fegyelmezett, hogy becsületesen felkészüljek és teljesítsem a távot. Közben a magánéletem mélypontra jutott, a futás egyfajta gyógyír (is) volt számomra. 34 km volt a leghosszabb táv, amit egyben lefutottam, szándékosan nem akartam a 42 km-t „előre” megtenni. Végül 2013 októberében az ötletgazda barátnőmmel együtt elindultunk a budapesti SPAR Maratonon. Nagyon jó hangulatban, remek formában, végig beszélgetve teljesítettük a kicsivel több mint 42 km-t. Remek, felemelő hangulata van egy ilyen versenynek: szurkolók tömege biztatja a futókat végig az úton, és a célba érkezés maga a mámor. Ezen a versenyen az akkor 4 és fél éves lányom is futott egy 2,7 km-es távot, egy „maratonkát”. Azóta is sokszor fut velem, a futás szeretetével együtt felnőve remélem, hogy életének meghatározó része marad a sport.

2014-ben kerültél Dunaföldvárra a férjed által.

– Igen, 2014 év végén költöztem ide Békéscsabáról. Gergőt (Hermina férje, a szerk.) egy, a Szekszárdi borvidéken zajló futóversenyen ismertem meg. A futás szeretete azonnal közös kapocs volt közöttünk. 2015 novemberében újra várandós lettem. A következő 9 hónapban nem futottam, egyszerűen éreztem, nem esik jól. Akkor vettem újra futócipőt, amikor Gergő nevű kisfiunk két hónapos lett. A délelőtti sétaidők alkalmával kocogtam, egészen addig, amíg 2017 nyarán újra kismama lettem: ezúttal az ikrekkel. Ők 2018 májusában születtek, és akkor én azt gondoltam, egy időre muszáj felhagynom a futással, hiszen három pici gyerekkel ez lehetetlen „küldetésnek” tűnt.

Mikor gondoltad meg magad?

– Gyakorlatilag már a kórházban. Ott jutott egy kis időm a netet böngészni, és rátaláltam egy olyan babakocsira, amelyben három pici gyerek is elhelyezhető, és akár futni is lehet vele. Kaliforniából kellett megrendelnem, mert Magyarországon – sőt Európában sem nagyon – nem találtam ehhez hasonló babakocsit. Közben beszereztem egy ikres futóbabakocsit is, így ha csak az ikrek vannak nálam, akkor inkább ezt használom.

Milyen a fogadtatás? Megszólítanak az emberek?

– Igen, gyakran. Sokszor kiabálnak ki nekem autóból is, legutóbb egy „Király vagy!” felkiáltás mellett gratulált egy autó sofőrje. De azért vagyok a legboldogabb, hogy látom a nagylányomon, aki most már 11 éves, hogy büszke rám, négy gyerek mellett is futok.

Mit ad neked a futás?

– Gyakorlatilag azt hiszem, sokszor a „túlélést”. Bizonyára minden anyuka tudja, hogy három pici gyerekkel otthon lenni önmagában nem kis teljesítmény. Ha úgy érzem, nem bírom tovább a négy fal között, akkor berakom a gyerekeket a babakocsiba, futócipőt veszek és elindulok. Megszokták már ők is, szeretik, sokszor elalszanak közben. Én büszke vagyok arra, hogy futok velük, sokszor valóban ez segít át a nehézségeken.