„Édesapám haláláról, annak körülményeiről hónapokig nem értesítettek bennünket”

2020.03.14. 15:30

A jelen sokkal tartozik a múltnak – egy 1956-os áldozat nyomában

Egy újságíró tevékenységének csodája, ha valamelyik írása különös hatással van egy-egy ember életére, világára, ha valami titok megfejtéséhez sikerül hozzájárulnia. Ez megható és megrázó élmény! Mindkét félnek.

L. Mészáros Irma

Fotó: Picasa

Nemrég a Dunaújvárosi Hírlap online szerkesztősége levelet kapott egy nyugdíjas hölgytől, aki az általam írt néhány cikkben bukkant édesapja, Vetési Imre nyomára, aki 1956. november 4-én a dunaföldvári magyar laktanya elleni szovjet támadáskor életveszélyesen megsérült, majd a kórházba szállítás után életét vesztette.

Csaknem hatvannégy év telt el azóta. Az akkor nyolcéves kislány és családja vajmi kevés információt kapott a tragikus eseményekről. Nem sokat hallottak a földváriak sem, hiszen az adott témát némaság övezte.

Egy ember életének utolsó napja. Mennyi véletlen van a sorsában!

Az 1990-es években Kiss Éva, a Dunaföldvári Part-Oldalak havilap újságírója többször lejegyezte a még névtelenül nyilatkozó földváriak emlékeit, s próbálta összerakni a mozaikokat. Egy Pécsett élő kertészmérnököt, az 1956-ban sorkatonai szolgálatát Dunaföldváron teljesítő dr. Tóth Miklóst sem hagyta nyugodni a tragikus múlt. „Úgy gondoltam, hogy az élet mulandó. Ezt nem vihetem magammal, le kell írnom azon húszévesek helyett, akik áldozatok, sebesültek lettek. Ha én nem teszem meg ezt, a dunaföldváriak soha nem ismerik meg a laktanyában történteket” – nyilatkozta akkor lapunknak. 2016-ban – hosszas kutatás, egyeztetés és munka után – Nagy Gáborné, Dunaföldvár korábbi polgármestere és egy alkotói kollektíva tevékenységével, valamint a „Mansfeld Péter” pályázat támogatásával végül megjelent a Volt egyszer egy légvédelmi tüzérezred – Dunaföldvár, 1956 című könyv, amely dr. Tóth Miklós visszaemlékezéseire és Vári Árpád tudományos kutató eredményeire építve bemutatta az 1956-os eseményeket, és kereste az esetleges áldozatok nyomait. A könyv megjelenése után is folytatták a munkát, lapunkban is felhívást tettek közzé szemtanúk után kutatva. Végül 2018-ban néhány kortárs szemtanú visszaemlékezésével és dr. Horváth Miklós hadtörténész kutatásaival megjelent a második kötet is. A két megtalált áldozat tiszteletére pedig katonai tisztelet­adás mellett emléktáblát avattak Dunaföldváron. Ez az előzmény. És a folytatás?

„A jelen sokkal tartozik a múltnak, s ha e tartozást ki nem egyenlíti, a jövőtől sem követelhet”

– ezt a Jókai Anna-idézetet választották a szerkesztők mottóul. Az adósság törlesztése nem volt teljes. A Volt egyszer egy légvédelmi tüzérezred című kötetben mozaikokat próbáltak összerakni. Ez most dr. Vetési Margit levelével folytatódott.

A Gödöllőn élő nyugdíjas egyetemi docens és családja semmit nem tudott a kutatásról, a könyvről, s arról, hogy a tragikusan fiatalon elhunyt édesapa nevét emléktábla őrzi a Duna-parti kisvárosban. A földváriaknak, s ezek szerint a Honvédelmi Minisztériumnak sem volt információjuk arról, hogy az 1956. november 4-én áldozatul esett Vetési Imrének leszármazottai vannak. (Varga István még élő utolsó családtagját a könyv szerzői értesítették az emléktábla-avatásról.)

Vetési Margit a Dunaújvárosi Hírlap szerkesztőségének közvetítésével az elmúlt héten felvette a kapcsolatot a könyv szerzőivel. – Örömmel és hálával tölt el, hogy vannak emberek, akik fontosnak tartották ezt az ügyet felkarolni és tisztázni az igazságot, amíg még akadnak szemtanúk. Gyerekkoromban nem beszélhettünk túl hangosan ezekről – írta, s később hozzátette, hogy az elolvasott könyvek nagy hatással voltak rá. Megdöbbentő és tanulságos részleteket ismert meg, amikről a családnak fogalma sem volt. Most a Tóth Miklóssal történt hosszú telefonbeszélgetés során derült ki számára, hogy Tóth Miklós annak idején látta fiatal édes­anyját a laktanya előtt, amikor az eltűnt férje nyomát kereste. (Azt már korábban megírtuk, hogy a másik áldozat, Varga István szakaszvezető családja csak 1968 tájékán kapott hivatalos értesítést arról, hogy az 1956. november 3-án szabadságáról a földvári laktanyába visszaérkezett, s még aznap leszerelt fiuk a szovjet támadáskor életét vesztette.)

A békési születésű Vetési Imre sorsa is megrázó. Ő az ­ELTE biológia szakán 1956-ban kapott szakbiológusi oklevelet. Az egyetem elvégzése után – mint ahogy erről az egyetemi társ, dr. Kisari Balla György beszámol a könyv egyik fejezetében – három hónapos tartalékos tisztképző katonai szolgálatra hívták be, amelyet a dunaföldvári Hunyadi laktanyában kellett teljesítenie. A szolgálat utolsó hónapjában tört ki az 1956-os forradalom és szabadságharc. 1956. november 1-jén felettese kijelölte arra a feladatra, hogy Szentkirályi nevű társával az élelmiszer-szállító tehergépkocsit kísérjék fel Budapestre. Másnap, november 2-án a tartalékosokat, ahogy a sorkatonák mondták – az egyetemistákat – leszerelték, szélnek eresztették. (Vetési Margit úgy tudja, hogy azért, mert lejárt a szolgálati idejük. A kutatások és a szemtanúk szerint, mert tartottak attól, hogy az egyetemisták „harcolni akarnak”.) Így amikor Vetési Imre és Szentkirályi nevű társa visszatért a laktanyába, már nem találtak a körletben senkit. Természetesen a leszerelési parancs rájuk is vonatkozott, de hazautazni aznap már nem tudtak. Mint ahogy a szabadságról akkor visszatért Varga István szakaszvezető sem. Ők annak az épületszárny­nak az első emeletén tértek nyugovóra, amelyben a tartalékos tiszti hallgatók körlete volt. November 3-ról 4-re virradó éjszaka azonban, pontosan hajnali 2 órakor – Tóth Miklós emlékezete szerint – alvásukból nehézfegyverekből leadott lövésekre, robbanásokra ébredtek. A szovjetek megtámadták a laktanyát. A támadás során aknatalálat érte azt az épületszárnyat, amelyben Vetési Imre és Varga István aludt. Dr. Horváth Miklós kutatásából tudható, hogy az elesett és sebesült honvéd személyek ügyeivel foglalkozó bizottság 1957. februári jelentése szerint „a robbanás mindkét bajtársat megsebesítette az ágyán. Varga szakaszvezető azonnal, Vetési tartalékos hallgató pedig a dunapentelei kórházban halt meg.” (Szentkirályiról csak Kisari Balla György visszaemlékezésében van szó. Szerinte tüdőlövést kapott, de túlélte.)

Emléktábla-avatás Dunaföldváron 2016-ban. A település tisztelettel őrzi mindazok emlékét, akik a támadásokban estek áldozatul Fotó: LMI/DUnaújvárosi Hírlap

Következzék Vetési Margit levelének részlete. „Varga István azonnal meghalt, nekünk később úgy mondták el, hogy a lövedék teljesen kettévágta a testét. Édesapám fejsérülést szenvedett, kommunikálni nem tudtak vele, és másnap délután a dunapentelei kórházban belehalt a sérüléseibe, anélkül, hogy eszméletre tért volna. Mivel a sebesülése után nem a saját ruháját adták rá, hanem felkaptak egyet a levetettekből (a leszerelt társak levetett katonaruhái ott maradtak a körletben), a saját személyi okmányai nem voltak a zsebében. Így nem is tudták azonosítani. Ez kiderül a dunapentelei kórház akkori nyilvántartási könyvéből is, amelybe ismeretlen katonaként került felvételre, és a személyi adatait hónapokkal később töltötték ki. Édesapám haláláról, annak körülményeiről hónapokig nem értesítettek bennünket. Ezért édesanyám a vöröskereszt kereső szolgálatának segítségét kérte, és személyesen többször is elment Dunaföldvárra a laktanyába, a kórházba, a temetői halottas házba. Végül édesapám katonai felettese elmondásából tudta meg, hogyan halt meg édesapám. Hivatalos iratot, amiben leírták volna halálának okozóit, vagy annak körülményeit, sohasem kaptunk. A vöröskereszt kereső szolgálatának 1957. III. 7-i értesítése szerint a „keresett személy november 4-én hajnalban lövedék áldozata lett. A dunapentelei temetőben van eltemetve. Édesanyám özvegyi nyugdíját és az árvaellátást a Honvédelmi Minisztérium Pénzügyi Csoportfőnöksége állapította meg, amelyben édesapám halálának okát – az igazságtól eltérően – szolgálati balesetként írták le.”

A család kálváriája tovább folytatódott, mert a dunapentelei temetőben nem találták az édesapa sírját. Hosszas keresgélés és nyomozás után kiderült, hogy egy nő akkor, a zűrzavaros novemberi napokban a szomszédját vélte felismerni a halottban, így Vetési Imre más néven lett eltemetve. Utólag a szolgálatban lévő kórházi orvos segítségével azonosították, s került végül a neve a sírra, illetve később, 2016-ban – bár helytelen születési adattal – a dunaújvárosi temetőben elhelyezett kopjafa melletti emléktáblára.

Dunaföldváron ezidáig senki sem tudott arról, hogy a szovjet támadás áldozatául esett Vetési Imre sírja Dunaújvárosban van.

Így történt, hogy egy tehetséges szakbiológusnak, egy kétgyermekes családapának, a már leszerelési papírokkal rendelkező tartalékos tiszti hallgató Vetési Imrének, aki utolsó éjszakáját kényszerült eltölteni a földvári laktanya körletében, a politikai és katonai erők kiszámíthatatlan akarata, a történelem rettenetes véletlenje következtében ténylegesen utolsó napja lett 1956. november negyedike.

Ezek az események olyan tragikusan határozták meg a családunk életét, az egész sorsomat, amin már nem lehet változtatni – zárja keserűen levelét dr. Vetési Margit.

Egy ember életének utolsó napja. Mennyi véletlen van a sorsában! Egy család tragédiája. És több. Ami történt, el nem feledhető.

Kannás Alajos sorai jutnak eszembe: „Hiába mondod, hogy hiába / bevésődtek a kor falába / mint kőzetbe hullt levelek / a mélyben élnek élnek újra / s az idő lassan legyalulja / a rájuk zúdult hegyeket.”

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!