A gyerek érzékeli, hogy a szülő feszült, így ő is szorongani kezd

Szemre egy átvételi elismervény aláíratásával szorgoskodott. Pedig a rászorulók minden rezdülésére figyelve, egy alapos kép rajzolódott ki előtte a meglátogatott gyerekekről és a családjukról. A szerencsésebb helyzetben lévők figyelmébe is ajánljuk az észrevételeit.

Különleges családlátogatás?

– Szükséges volt az iskoláskorúakra figyelni. Az oktatás átállt az elektronikus útra. Már itt a tanodás gyerekeknél is látszik, hogy nem mindenkinél adottak ehhez a lehetőségek. Vagy nincs megfelelő eszköze, esetleg internetes hozzáférése, vagy az ismeretei nem elégségesek hozzá. Nyilván az iskolák nyomtatott formában is megpróbálják odaadni a tananyagot, de erre a gyerekek azt mondják, hogy aki így jut hozzá, annak sokkal többet kell írnia a feladatok megoldásához. Nyilván ők is szeretnének a digitális oktatásban részt venni, de ehhez segítségre lenne szükségük. A másik, a „terepen” szerzett tapasztalatom az volt, hogy bár már elmúlt tíz óra, de a gyerekek álmosan jönnek ki, nem összeszedettek, ami a számomra azt jelenti, hogy egyszerűen csúszik a napirendjük. Valószínűleg nem este nyolc-kilenckor fekszenek le, és nem reggel hatkor-hétkor kelnek föl, hanem ahogy most megtapasztaltuk, van aki tizenegykor!

Ezekből a rövid beszélgetésekből is tudni fogom, ha valakivel baj van

Ismereteink szerint az oktatás délelőtt zajlik…

– Igen, de nem gondolom, hogy ők ennyire online lennének az iskolával. Az, hogy a digitális oktatásba be kell jelentkezni, az nagyon kevés. Inkább az történik, hogy a tanár fölteszi a tananyagot, és a gyereknek van néhány napja arra, hogy megoldja azt. Tehát igazából belefér nekik az, hogy ilyen későn keljenek fel. Ez pedig egyszerűen nem tesz jót egy gyereknek, ha ennyi keret sincs az életében.

Szükséges nekik az oktatási intézmények közössége?

– Igen, és valóban hiányzik nekik. Az olyan gyerekeknek, akik jól szocializáltak, sok barátjuk és jó eszközeik vannak, azoknak nem jelent nagy problémát ez a mostani helyzet. Élőznek egymással, Facetime-ot és más online eszközöket használnak, és ha szükségét érzik, akkor segítséget kérnek társaiktól. Ebből az is kitűnik, hogy továbbnyílik az a bizonyos olló a nem hátrányos és a másik végletben élők között. Amikor az utóbbiak között van egy szociálisan kicsit jobban elszigetelődött, a megfelelő eszközök hiányától is sújtott gyerek, akkor ő bizony erősen le fog maradni a szerencsésebbektől. Még inkább, mint amikor rendesen járnak az iskolába, mert ott legalább van korrepetálás a gyengébbek számára.

A tanoda?

– Ennél a pontnál jön be a földvári tanoda szerepe, amivel ezt a fajta elszigetelődést és lemaradást próbálják kiegyensúlyozni. Itt utánanyúlnak a gyereknek, és segítik a munkájában. Amikor azt tapasztaljuk, hogy nem jelentkezett be a felületre, vagy az iskolától arról kapunk hírt, hogy ez a gyerek „eltűnt a térképről”, akkor elindulunk, hogy megkeressük őt és a családját is. Egy picit motiváljuk és számonkérjük. Van olyan, aki egy ilyen, vele való foglalkozás után beadogatja a feladatot, de ha senki sem néz rá, akkor nem.

A család?

– Tőlük sajnos nem minden esetben várhatjuk el ezt a fajta gondoskodást. Nyilván ezek a gyerekek pont azért vannak ennyire lemaradva, mert a családnak nincs meg az a kompetenciája, hogy motiválja a gyereket, és betartassa vele a kereteit. Egy jól működő család él a saját szabályaival: „Akkor is lefekszel kilenc órakor, és felkelsz hétkor, vagy fél nyolckor, és ­délelőtt tanulsz, ha nincs hozzá kedved!”

A veséjükbe látva, a leg­ártatlanabb derűs arccal olyanokat kérdezett a gyerekektől, hogy megálltak a növésben. Úgy tűnt, hogy igazat kellett mondaniuk.

– A veszélyhelyzet után újra kellett definiálnunk a feladataimat. Előtte naponta találkoztunk, magas ágyást építettünk az udvaron, tanultunk, játszottunk és sokat beszélgettünk. Ez most sajnos megszűnt. Engem „csak úgy” meg szoktak keresni a gyerekek, és beszélgetnek velem. Általában úgy kezdik, hogy „Hogy van Marcsi néni?” Valószínűleg azt is szívesen meghallgatják, de inkább magukról akarnak mesélni. El akarnak mondani valamit. Általában a saját életükről, a mostani helyzetben való kitartásukról, arról, hogy fel tudnak-e zárkózni, vagy egyszerűen csak a lovakról, vagy a világ bármilyen dolgairól beszélünk. Mostantól olyan üzeneteket fogok föltenni a csoportjukba (amit valamennyien olvasni tudnak), hogy tartsa bennük a lelket, és motiválja őket. Olyan játékokat is fogok fölrakni, amik azért értelmesebbek az időűzőknél. Ezzel is azt szeretnénk elérni, hogy maradjanak benn a közösségi életben.

Ebben a nehéz helyzetben is megvan a hite a munkájában?

– Igen, megvan. Nem gondolom azt, hogy egy csomaggal és a néhány perces találkozással megváltottuk a világot, de hiszem, hogy ezek a gyerekek tudni fogják, hogy kikben bízhatnak igazán, és hová fordulhatnak, ha szükségük lesz rá. Ezekből a rövid beszélgetésekből is tudni fogom, ha valakivel baj van, de most nem éreztem, hogy ez előfordult volna. Azt láttam, hogy a családok megnyugodtak, a gyerek otthon van, nem megy el sehová, és ezért nem keveredhet bajba.

Lát a gyerekeken a betegségtől való félelmet?

– Nem, és azt vettem észre rajtuk, hogy egészen tájékozottak. Pontosan tudják, hogy nem az ő korosztályukat fenyegeti igazából. Nyilván átveszik a szüleik aggódását, hogy miből fog megélni majd a család. Nem föltétlenül úgy, hogy együtt aggódnak velük, viszont többet veszekednek, feszültebbek lesznek, vagy éppen elzárkóznak. Például van egy család, amellyel tartom a kapcsolatot, és a szülők elmondták, hogy a gyerek elkezdett csúnyán beszélni a nagymamával és velük is. Nem ül le velük egy asztalhoz, ellenálló lett, sokat gépezik. Igazából csak annyi változott, hogy a szülők lettek sokkal feszültebbek, mert mindketten hazakényszerültek, az egyik szülő elveszítette a munkáját, a másik otthonról dolgozik, ahogy tud. A gyerek pedig azt érzékeli, hogy szoronganak a szülők, és ettől ő is azt teszi. Valószínűleg nem is tudja, hogy mi a baja. Ez a helyzet általában is igaz lehet a családokra. Azt szoktuk mondani, hogy a gyerek a felnőttek tükre. Azt fogja visszaadni, amit a felnőtteken lát vagy érez. Egy családban, ha a felnőtt nem is nagyon mutatja, hogy gondja van, a gyerek lesz az, aki tüneteket fog produkálni. Ekkor jelenik meg a csúnya beszéd, az elzárkózás, vagy a tízórás kemény minecraftos videójáték, mert ő azzal tudja levezetni a feszültségét.

Mikorra tudjuk ezt az állapotot feldolgozni?

– Két várható fordulópont előtt állunk. Elsőként, amikor újból élhetjük az életünket, mindenhová elmehetünk, a másik még fontosabb, amikor ténylegesen elmúlik a vész. Mivel a gyerek a mában él, ő abban a pillanatban el fogja felejteni ezt az időszakot, amikor újra kiléphet az utcára és találkozhat a barátaival. A felnőtteknél ez egy hosszabb időszak lesz. Bennünk alapjainkban rendült meg a biztonság­érzetünk, hiszen soha nem gondoltuk, hogy egy pillanat alatt elveszíthetjük a hivatásunkat, a munkánkat és az egészségügyi kijárási korlátozások miatt a személyes szabadságunkat is.