Egy pentelei bajnok első hetven éve! Beszélgetés Szabó Tamással

Vele beszélgettem. Pontosabban lejegyeztem, amit mondott, mert csak mesélt és mesélt. Volt miről.

Talán megenged a kedves olvasó egy kis „szubjektívet”. Szabó Tamás barátom első hetven éve legutóbbi két évtizedének magam is részese lehettem. Bizton állítom, hogy kitartó munkája és egészséges exhibicionizmusa kellett ahhoz, hogy napjainkra Pentele története a helyére kerüljön. Kicsit elfogult vagyok vele, hiszen – talán nem árulok el titkot – tisztelem, amit csinál, legyen az birkózás, foci vagy várostörténet. Lokálpatriotizmusa „megfertőzte” már a fiait és lányát is. Lesznek, akik továbbviszik ezt. No, de ne szaladjunk ennyire előre.

- 1947. június 2-án hétfőn, vásár volt Pentelén. Édesapám, Szabó János, mint minden valamire való iparos, kint volt a vásárban. Délelőtt 10 óra tájban egyik jó barátja hozta a hírt, „Jani, fiad született. Mi legyen a neve? Tamás!” – mondta apám.

- Első sportélményem egy Szalki-szigeten lejátszott kövérek – soványak focimérkőzés volt, ahogy édesapám elmesélte a fekete mezes kövérek vereségével végződött a mérkőzés. A legendás C. Tóth Józsi bácsi is kint volt a meccsen, akinek visszaemlékezése szerint 1949-ben volt az utolsó kövérek – soványak focimérkőzés.

- Apám elmondása szerint a város rohamosan fejlődött, építésekor a mai piac helyén óriási barakkok voltak felállítva. Az egyik ilyen nagy barakkban rendezték meg 1951. év közepén a Magyarország – Szovjetunió válogatott birkózómérkőzést. A meccs hét egyes szovjet győzelemmel ért véget. A penteleiek – Hoffmann Béla és apám is – hazafelé séta közben nagyon el voltak keseredve, mi lesz a következő évi olimpiai játékokon? Az lett, hogy a szovjet válogatott elsöprő fölénnyel nyerte meg a birkózás pontversenyét. Mi magyarok két aranyéremmel (Hódos Imre, Szilvási Miklós) és több helyezéssel, minden idők legsikeresebb olimpiai szereplése után térhettünk haza.

- Az 1956-os forradalomban a pentelei gyerekek is részt vettek. Amikor az aranyvölgyi Hegedűs fiú megkötözte a szovjet emlékművet, és traktorjával ledöntötte, felugrottam az emlékmű megmaradt törzsére, és elszavaltam Petőfi Nemzeti dalát. A forradalom leverése után a táborállási lövészárokban nagy mennyiségű kézigránátot találtunk. Bátyámmal, Jánossal együtt jelentettük be a községházán, mit találtunk. Kiküldtek velünk egy fiatal fegyverest, aki a gránátokat egy kosárba rakatta a kilenc-tíz éves gyerekekkel, és húsz méterre lemaradva kísérte be őket a községházánál lévő bázisukra. Még jó, hogy ép bőrrel megúsztuk az esetet, és nem robbantak fel a gránátok.

- Apám hallatlan nagy lelkesedéssel űzte az atlétika sportágat, ezért már négyéves koromban a mai Rudas iskola helyén lévő szőlőnk melletti úton már súlylökő edzésen vettem részt a két testvéremmel, Gizellával és Jánossal együtt. Édesapánk az atlétika sportágban a pentelei fiataloknak nagy szorgalommal tartotta az edzéseket. Az Arany János utcában nyáron az ötvenes években szinte minden este atlétikai edzést vagy versenyt rendezett. Bedecs Laci volt a legidősebb és leggyorsabb, ő indult az alapvonalról, a többiek pár méterrel előrébbről indultak, így a legkisebb tíz méter fölötti „fórt” is kaphatott. Így a verseny mindig kiélezett volt, bárki a legkisebbtől a legidősebbig megnyerhette azt, nem ment el a kedve a sportolástól.

- 1956-ban Budapestre látogatott az USA atlétikai válogatottja. Ez óriási sportélmény volt számomra, s ez a lökés kellett ahhoz, hogy sikeres válogatott élsportoló lehessek. A fővárosban, a Népstadionban közelről láthattam az akkori világsztárokat. Csak méterek választottak el tőlük, mint például a súlylökés koronázatlan királyától Parry O’Braien, kétszeres olimpiai bajnoktól. Láttam az akkori csodasprintert, Ira Murchinsont, 1956 olimpiai bajnokát is, aki 156 cm-es magassága ellenére 10,1-et futott a 100 m-es síkfutásban. Édesapámmal az akkori dunaújvárosi atlétika teljes élmezőnye is ott volt a nagy eseményen, így Paszternák László is.

- A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy Pentele lakossága a városépítés kezdete előtt a mezőgazdaságból élt. Minden ágazatban virágzó gazdaságok működtek. Az ötvenes években nyáron az egyik embert próbáló munka az aratás, cséplés volt. Először mi is a bátyámmal fél részért dolgoztunk, később 15 évesen már az egészrészesek között kaptunk feladatot. A szérűs kertek a község szélén voltak: a Vásár téren, Szávics pusztán, Tóth tanyán (a mai Hankooknál), de voltak bent a lakott területen belüli házaknál is. Reggel négykor indultunk, és sötétedésig dolgoztunk, az volt ám a munka! Persze mellette állatokat is tartottunk. Mindig volt 15- 20 sertésünk. Saját részre általában három kétszáz kilós hízott sertést vágtunk le. Akkor nem volt még hűtőszekrény, így füstölve és sózva, vagy zsírban tároltuk a húst. A böllérkedést itt tanultam meg a családi disznóvágások alkalmával.

- A birkózó szakosztályban 1958-ban kezdtem versenyszerűen sportolni. Kiváló edzők készítettek föl, olyanok, mint a bácskai Tóth János. Nagyon kemény három műszakos fizikai munka mellett sportoltam (akkoriban vidéken, munka mellett edzettek az élsportolók – szerk.) válogatott szinten. Már fiatalon többszörös válogatott és magyar bajnok kötöttfogású birkózó voltam a Kohászban. S ezzel egyidőben a pentelei civil szervezetek elkötelezett híve lettem, amelyekben 47 évig tevékenykedtem.

- 1988-ban a Pentele Baráti Kör alapító és elnökségi tagja lettem. Ebben az évben egyesületet alapítottunk, amivel a többi között meghonosítottuk városunkban a női labdarúgást. Alapítványt indítottunk a határon túli magyarok támogatása érdekében, így több határon túli magyar gyermek tanulhatott és tanul még ma is ennek köszönhetően városunkban. (Huszonöt évig volt a Hild Sportkollégium igazgatója – a szerk.)

A Pentelei Monostort kutatja, könyvet írt és ír Penteléről. Örökmozgó, elnyűhetetlen, mint egy bajnok. Pörögnek gondolatai, hogy nehéz követnem. Mindene Pentele – vagy még több. Kortyolok egyet a rozéjából, megpihennék, de nem lehet. Mondja további terveit, megvalósítandó ötleteit (monostor-emlékhely, monostorépítés, hagyományőrzés) a szülőfalujáról. Igen, hiszen ő még Dunapentelén született. Szerencsésnek érzi magát, hiszen az ország keleti feléből, Demecserből származó felesége, Mária rendkívül családcentrikus, olyan, aki engedte kiteljesülni férje tehetségét. Ő mindig támogatta, segítette őt, és persze otthont teremtett a családnak. Mindamellett példás családfő, három – ma már felnőtt korú – gyermek édesapja. Két gyönyörű unokája, Gergő és Janka a család legkisebb tagjai. Tamás a mai napig borászkodik, böllérkedik. Én kóstoltam az „árut”, azóta is csak penteleit eszem, ha tehetem.

Nevéhez fűződik a Szüreti fesztivál, az Aratóbál, a Kolbászfesztivál, a Pentelei Monostor Konferencia és a Pentelei Zarándoklat Beloianniszból is. Azt viszont még én sem tudtam róla, hogy a rendszerváltás utáni Szent István ünnepet ő elevenítette fel a városunkban. Már negyvenhét éve dolgozik Pentele civil szervezeteiben, szülőfaluja hagyományainak megőrzéséért, értékeinek megmentéséért és közkincsé tételéért. Célja az, hogy a Pentele név fennmaradjon. Úgy hiszem ebben is igaz(i) „bajnok”.