Pötyike, azaz Németh Miklósné a múlttal foglalkozva tesz a jövőért!

Apai nagyapja a Tisza mellől került Budapestre, ahol kiváló műbútorasztalos lett. Olyan jó szakember, akinek része volt az országházi ülésterem bútorzatának készítésében. Apósa hívó szavára három gyermekükkel a rácalmási Nagyszigetre költöztek. Az állását azonban megtartotta, és biciklivel (!) járt Pestre, a Duna bal partján. Amikor hazajött, csak átkiáltott, és mentek érte a csónakkal.

Anyai nagyapja hajós volt. Édesapját főként művészi tevékenységéről ismerik sokan, a település határán túl is. Festőművész volt, és kitűnően zenélt. A házuk mindig tele volt emberrel. Pötyike ebben a családi miliőben, a szigeten és a Dunán barangolva, az életét meghatározó élményeket gyűjtött.

Az árvizek, háborúk, és társadalmi kataklizmák során elveszített vagyon arra tanította a családot, hogy nem a tárgyak, az emberélet fontos. Az ő családi öröksége elsősorban a magával hozott tartás és emberszeretet. A családban tanulta meg, hogy minden ember hozzájárul valamivel a világ egészéhez, a rendszerben mindenkinek helye van. Annak is, aki magát jelentéktelennek tekinti, aki úgy érzi, hogy nincs beleszólása a dolgokba.

A helyi általános iskolába járt, aminek később tanárja, majd 25 évig igazgatója volt. Azt állítja, hogy az általános iskola a világ legdemokratikusabb intézménye, ahol együtt van a majdani utcaseprő meg a leendő akadémikus, mindegyik ugyanazt a feladatot csinálja, és ha felnőttként összetalálkoznak, ugyanott tudják folytatni a beszélgetést, ahol az iskolapadban abbahagyták. A pedagógus akkor ad legtöbbet, ha a gyerekeket megtanítja egymás és az élet tiszteletére.

Immár a harmadik ciklusát tölti képviselőként, jelenleg alpolgármester. Elsősorban a település múltjával, a helyi értékek megőrzésével kapcsolatos tevékenységeket végzi szívesen. Megalapozta a rácalmási levéltárat, közreműködött az emlékművek létrejöttében, kiállításokat, rendezvényeket szervezett, gondozza édesapja festészeti hagyatékát a Kovács Galériában. Jelenleg az iskola történetét írja, az 1700-as évektől kezdve.

Jól ismeri a települést, őt is sokan ismerik, mégis adódnak bonyodalmak az együttélésben. Nehéz kitalálni, mit szeretnének az emberek, mert gyakran a jó szándékok is konfliktussá dagadhatnak. Józanul, okosan látja a helyzetet, a viszonyokat, és higgadtan, nyugodt emberséggel kezeli a problémákat. Ha „csak” az érdekek ütközéséről van szó, akkor sokkal egyszerűbb a helyzet! Az ember felismeri, mi a zavar oka, és az esetek nagy részében jó szóval, okos tanáccsal el lehet jutni a mindkét fél számára elfogadható megoldáshoz. Egy településen bármihez kezdünk, mindennek van jó és rossz oldala is, ám legtöbbször az a baj, hogy ezt sokan nem gondolják végig. Például, ha egy utat megcsinálnak, azon a forgalom is megnő, és a korábban csendes utca, már nem lesz többé a régi. Ha szeretnénk egy fürdőt, azzal velejár, hogy turistákat, zajos idegeneket is odavonz, és már mindjárt újabb problémák, konfliktusok keletkeznek.

Sokéves vezetői, pedagógusi tapasztalatára támaszkodva mondja, hogy haragból, indulatból semmit sem lehet megoldani. Meg kell hallgatni az embereket, meg kell érteni az álláspontokat, és meg kell tudni mondani azt is, ha valakinek nincs igaza. Talán népszerűbb az, aki mindenkinek igazat ad, de az ilyen magatartás nem tisztességes. Ha a testület valamit eldönt, azt a testület tagjának illik megvédenie. Alapvetően a testület és a polgárok nagy része nem azonos információk alapján ítélkezik. Ha jó a tájékoztatás, ha megfelelőek az érvek, meg lehet győzni az egyet nem értőket. Pötyike saját kudarcának tekinti, ha nem tudta érthetően elmagyarázni a döntés okait. Senkiről nem feltételezi, hogy eleve rosszat akar.

Most, hogy már nyugdíjas, nagyon sok mondanivalója van a világnak! Olyan dolgok ezek, amiket nem lehet szavakba foglalni. A festészethez fordult! Édesapjától örökölt művészi tehetségét felhasználva igyekszik kifejezni a lelkében őrzött szépségeket, nyugalmat. Kortalan, vidám, kiegyensúlyozott ember, aki magát mindig mások mögé helyezi, aki képes másokról is jót mondani, másokat is elismerni. Szeretik és tisztelik a városban, amit abból is lehet érzeni, hogy mindenkinek egyszerűen csak „Pötyike”.

A híres német ókortörténész, Theodor Mommsen úgy fogalmazta meg a tekintélyt, hogy „kevesebb, mint a parancs, de több mint a tanács”. Azóta sem cáfolta meg senki!