Böttgerék tizenhat éve református lelkészek Dunaújvárosban

Ez azért érdekes, mert a legtöbben úgy tudják, hogy egy református lelkész van a városban, holott kettőhöz van szerencsénk – akik ráadásul kitűnően megértik egymást. És azért is érdekes, mert mindketten úgy lettek lelkészek, hogy a családjukban senki nem választotta még előttük a lelkészi pályát. Ahogyan gyermekeik közül sem lett lelkész egy sem: az öt lány között van egy fizikus, egy vegyész, egy gépészmérnök, egy karmester. A legfiatalabb még középiskolás, de ő sem készül lelkésznek, viszont a feleség öccse ugyancsak lelkész: ő a Veszprém megyei Adorjánházán szolgál.

A házaspár a budapesti Református Theológiai Akadémián ismerkedett meg (ami ma a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara), ahol évfolyamtársak voltak. Az akadé­miá­ra pedig mindketten másként, de egyformán egy-egy bibliai ige hatására kerültek.

Rettenthetetlenül

Erzsébet számára az a mondat volt meghatározó, amit szülőfalujában, a Pest megyei Ócsán hallott az idős papot segítő lelkésztanulóktól: „Nekem sok népem van ebben a városban.” Őt a közösség érzése és a közösség szolgálata vonzotta erre a pályára.

A fővárosban nevelkedett Antal pedig egy nyári, a konfirmáció utáni ifjúsági táborban hallotta a mindent eldöntő igét: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!” Ama bizonyos tábor előtt viszont nem sokan fogadtak volna arra, hogy belőle valaha is lelkész lesz, belőle, a lelkes, a dalszövegeket máig kívülről fújó Edda-rajongóból…

De sem az atyai intés („Előbb végezz el egy tisztességes egyetemet, utána azt csinálsz, amit akarsz!”), sem a büntetőtáborral felérő katonai szolgálat Marcaliban, 1983 és 1985 között, nem tudta visszarettenteni Antalt választott hivatásától, vagy inkább: elhivatottságától. Addig sok választ keresett, mindhiába – azután viszont megtalálta, amit keresett: Jézusnak van válasza a kérdésekre!

Ezt az örömet, a válaszra találás örömét pedig mindenáron meg kellett osztania másokkal is.

A házaspár együtt kezdte lelkészi szolgálatát a Tolna megyei Kölesden, a Sió és a Sárvíz mellett fekvő kis községben, ahova se út, se vasút nem vezetett.

Nem bánták

Ott volt nekik Isten, ott voltak a hívek, ott voltak ők egymásnak, és lassanként megjöttek a gyerekek is.

Hathetes volt a legkisebb lányka, amikor megkapták a dunaújvárosi tisztséget. Gondoltam, hogy örömmel jöttek a szerintem párját ritkítóan szép, viszonylag új templomba. A lelkésznőnek tetszett a templom formája, de férjének igen szokatlan volt.

A református templom történetéhez hozzátartozik, hogy a pentelei református hívek egy hagyományos, tornyos, egyszerű templomot szerettek volna az egyik régi, szűk parasztházban kialakított imahely helyett, ám az 1980-as évek hivatalosságai csak úgy engedélyezték az új templomot, ha az olyan lesz, amilyennek ők szeretnék: elsősorban modern, másodsorban pedig a város ipari jellegére utaló. Az akkori, nagy köztiszteletnek örvendő helybéli lelkésznek, Kassai Sándornak mi más választása lehetett volna: felépült a valóban formabontó, acélszerkezetű, leginkább egy sokszögű mértani testre emlékeztető templom.

Ami párját ritkítja világszerte – ám télen kifűteni avagy nyáron átszellőztetni szinte lehetetlen.

Isten azért ott is jelen van. Különösen akkor érezni ezt, amikor a nagy teret megtöltő hívek együtt énekelnek ott, a kitűnően gitározó lelkész vezetésével és ihletésére. (Ki hitte volna, mire lesz jó az Edda meghatározta zenei érdeklődés!)

Lelki táplálék

Azt ugyan csak az Örökké­való tudja (ez Erzsébet megfogalmazása), hogy hány református ember él Dunaújvárosban, ahol a 2011-es népszámláláson kettőezer-ötszázan vallották magukat reformátusnak, ám a lelkészek hét-nyolc százról tudnak. Közülük anyagilag 340 ember támogatja egyházát, a templomban viszont rendszeresen 200–250-en járnak.

A hit kisugárzása ezek szerint kevésbé érződik a városban: a lelkész házaspár úgy véli, hogy azért is, mert az itteni egy tradicionális gyülekezet volt. A fiatalok közül sajnos, sokan elmentek, és nehezen találnak vissza. Az öregek elfogyni látszanak: akik a városépítés idején kerültek ide, ma már a nyolcvanas éveiket tapossák.

Abból a kétezer-ötszáz emberből, akik a népszámláláson vallottak hitükről, Erzsébet szerint sok a wellness-keresztény: akik hol ebben, hol abban a templomban, egyházban keresik a lelki táplálékot, mindig ott, ahol kényelmesebben érzik magukat. Azt nézik, hogy hol mit kapnak, akár szendvicset, akár zenét, hol fiatal a pap, és főleg azt, hogy így nem kell elköteleződniük. Antal szerint: ők a nézők. Ki tudja, hányan vannak olyanok, akik a mai világban csak beleszippantanak valamelyik egyház, valamelyik templom levegőjébe, kutatják, hol nem fogják letorkollni őket, ha valami butaságot mondanak a bibliaórán, és inkább társaságot keresnek, mint hitet.

Holott a dolog természetesen nem erről szól.

...ahol szükség van rá

Elsősorban Istenről szól, és azokról, akik a Krisztusban való közös hitben összetartoznak.

Aztán arról, amit Pál apostol úgy fogalmazott: „A reménység nem szégyenít meg.”

Éppen ennél a tételnél van nyitva a tiszteletes úr Bibliája az íróasztalán: igehirdetésre készül…

S tapasztalat, hogy a Könyv mindig ott nyílik meg, ahol szükség van rá.

Böttger Antal azt mondja: egyszer talán eljön az az idő, amikor a tévelygő megtér, elköteleződik, és úgy érzi, hogy adnia kell.

Ez lesz a hit legszebb pillanata.

Reménykedjünk, hogy eljön.