Ez a hely lett az otthona, büszke arra, hogy innen vonulhat vissza

– Hosszú időszak áll ön mögött. Egy igazán kerek történet, de vajon hogyan kezdődött? Meséljen a kezdeti időszakról, mikor fordult a jégkorong felé? 
– Még elsőbe készültem, amikor a szüleim hallottak egy olyan osztályról, amelyikben kötelező volt a sport. Hihetetlen, de az órarendben benne volt már a jégkorong, és aki abba akarta hagyni ezt a sportot, annak az osztályt is el kellet hagynia. 
 

– Azért ez így elég erős! Sőt, igen direkt hatással lehetett az útja kiválasztásában. Ebből kiindulva sosem gondolt arra, hogy mást, máshogyan kellene csinálni? Más sportágat kipróbálni? 
– Nagyszüleim a régi Albert-stadionban dolgoztak, én pedig rengeteget voltam náluk, a focisták között. Szerették volna, ha kipróbálom, ha már helyben van, de én jégkorongozó akartam lenni. A kisfiamat biztosan több sporttal fogom megismertetni. 
 

– Budapesten született, Fehérváron, Újpesten és a Ferencvárosban is játszott. Mit gondol, fővárosiként könnyebb a jégkorong vérkeringésében maradni, vagy ez inkább hátrány? 
– Gyerekként a Dunaferr kimagaslott, hiszen minden évben bajnok volt. Innen nézve hátrány volt fővárosinak lenni, de ez mára úgy látom, eltűnt. Az Erste Ligában a budapesti csapatok az első hatban vannak. Egyébként így leírva érdekes, hogy kizárólag rivalizáló csapatokban játszottam (nevet). 

– Szerette a kihívásokat. Így jött képbe Svédország is? 
– Volt egy Magyarországon dolgozó svéd szakember, aki az unokatestvéremet edzette a MAC-nál. Ők szóltak neki, hogy van egy rokon, aki talán nem reménytelen. Kimentem próbajátékra és marasztaltak. Érdekes év volt, nem mondanám, hogy csodás, de nagyon sokat fejlődtem emberként. 
 

– Majd irány haza, miként került kapcsolatba az Acélbikákkal és igazolt Dunaújvárosba? 
– Mindig tetszett ellenfélként a klub külső szemmel is, de ellenfélként inkább a saját dolgoddal törődsz ugyebár. A Ferencvárosban játszottam, amikor nem tudtam megegyezni az ottani vezetőséggel. Akkor kerestem fel Azari Zsoltot, aki felajánlott egy próbajátékot. A többi mondhatni már történelem (nevet). 
 

– Ezek szerint sikerült élni vele. 2015 óta Acélbika, hét év nagyon hosszú idő egy helyen. Mi vezetett, mi adott erőt, hogy újra és újra része legyen a helyi jégkorongéletnek? 
– Alapból nem gondolnám magam vándormadárnak, tehát ha valahol szeretek lenni, nem keresek mást. Minden évnek nagy motivációval indultam neki, sosem éreztem, váltanom kéne. Ez a hely lett az otthonom, és büszke vagyok arra, hogy innen vonulhatok vissza. 
 

– Melyik szezon volt a legemlékezetesebb? Mi volt a csúcs, amire azt mondja, semmiért nem cserélné el? 
– Ezt két részre osztanám: újpesti és dunaújvárosi korszakra. Újpesten elképesztő csapatunk volt az első évben, tele fiatal tehetséggel. Mol Liga elő- és bajnoki döntőt játszottunk. Felejthetetlen volt. Újvárosban pedig a Jason Morgan-féle együttes volt félelmetes. Alig volt csapat, amely legyőzött volna minket. Azután pedig a két szezonnal ezelőtti középszakasz második helyen végző csapatunk volt, ami szintén nagyon jó emlék számomra. Apró szépséghiba, mindkét gárdát kisöpörték a playoffban. Egyébként az egész pályafutásom olyan, hogy sose adnám semmiért. 
 

– Elérkezett az utolsó év. Nem volt könnyű szezon, hogy látta belülről? 
– Sejtettem, hogy nehezebb lesz, mint a többi. Ilyenkor kell a tapasztaltabbaknak az élre állni és példát mutatni. A csapat gól- és pontkirálya lettem, tehát úgy érzem, ez sikerült. Csalódott volt mindenki, hogy utolsóként végeztünk, de aki reálisan lát, tudta, hogy maximum egy hellyel lehettünk volna jobbak. Sokáig úgy tűnt, ez meglehet, de aztán ellenfelünk megtáltosodott. Azon leszünk, hogy ez többet ne történhessen meg. 
 

– Utolsó év, utolsó mérkőzés... Mit érzett, amikor lejött a jégről az utolsó mérkőzésen? 
– Érdekes, Cseh László szavai jutottak eszembe: „Ez volt az én időm, ennyi volt a jégkorongom”. Persze ugyanúgy bementem az öltözőbe, megittam a kávémat, mentem melegíteni. A meccs olyan lett, amilyen, de sose arra fogok emlékezni. Kicsit más, szeretnék köszönetet mondani pár embernek, aki lehetővé tette ezt: Kovács Zoltánnak és Buzás Norbertnek, akik megtanítottak korcsolyázni, Kóger Istvánnak, aki felnőtt hokist faragott belőlem, Pék Györgynek és Baróti Zsoltnak, akik bedobtak a mély vízbe és nagyon sokat tanultam tőlük, az egész dunaújvárosi vezetésnek, hogy esélyt adtak folytatni a pályafutásom, és végül, de nem utolsósorban a szüleimnek, akik végig mellettem álltak az úton. Köszönöm! 
 

– Mi lesz a jövőben, marad a csapat körül? Hogyan tovább a hétköznapi életben? 
– Már próbálgatom az edzős­ködést az Angelsnél. Szép eredményeket érünk el, és igazi élmény velük és Győri Tamással dolgozni. Szóval maradnék az edzői pályán, és már ajánlatot is kaptam a klubtól. Amíg nincs bejelentés, addig viszont sajnos többet nem tudok mondani (nevet). 
 

– Kíváncsian várjuk azt a bejelentést! Addig pedig, sokak nevében mondhatjuk, köszönjük! 
– Én is köszönöm, hogy befogadtak, és úgy érezhettem, egy vagyok a városiakkal. Köszönöm a szurkolóknak is! Arra kérem őket, maradjanak a csapat mellett akkor is, ha esetleg rosszabb a játék vagy az eredmény. Ezek a srácok sosem akarnak kikapni. Megérdemlik a tiszteletet és a buzdítást!