A kézilabda iránti szenvedélye tartotta eddig a pályán Anitát

– Görbicz Anitával azonos korosztályhoz tartoznak. A Győri ETO legendája hosszú karriert zárt le júniusban, a jelek szerint önt legalább egy évvel tovább láthatjuk a pályán. 

– Mi vagyunk a kifutó korosztály. A viccet félretéve, nem legalább, hanem pontosan egy idénnyel játszom többet. 

– Tíz esztendeje gondolta volna, hogy még 38 évesen is aktív játékos lesz? 

– Őszintén? Nem. Évek óta úgy állok hozzá, ez lesz az utolsó idényem, aztán mindig hagytam magam meggyőzni a folytatásról azzal, még jól megy a játék, vagy hogy csak addig kell kitartanom, amíg a fiatalok beérnek. Rendben, nem teljesítek rosszul, de már nem bírom, fáj mindenem. A ­DVSC-nél készültem a visszavonulásom utáni életemre, amikor megkeresett a Dunaújváros, segítsek. Mégiscsak itt lettem profi játékos, ráadásul felajánlották, ha befejezem a pályafutásomat, maradhatok szakmai igazgatóként, így végül belementem. Az év elején még arról beszéltünk, majd beszállok negyedórára, meg kicsit védekezem, aztán ahogy haladtunk előre, lassan hatvanperces lettem. A legutóbbi Magyar Kupa-meccset is hátul kezdtem, aztán bennragadtam támadásban, végül tizenkét góllal zártam. A szünet előtti bajnokikra viszont már nem tudtam beszállni a térdem miatt, valószínűleg túlhajszoltam magam. 

– Amellett, hogy önt dicséri, mit gondol, mennyire a mezőny kritikája, hogy még húzóember tud lenni az NB I-ben és az élmezőnyben van a góllövőlistán? 

– Mindenki a csodájára jár, mit csinálnak itt velem. Nem akarok rosszat mondani a magyar élvonalról, de tény, két meccsel az őszi szezon vége előtt még vezettem is a rangsort. Valahogy mindig jól megy a játék... Ez a csapatnak is köszönhető, mert a többiek mindenben segítenek. Néha azért megkapom a lelátóról, hogy már nyugdíjas vagyok... 

– Hogyan tud majd részben elszakadni attól a sportágtól, amely meghatározta az életét? 

– Biztos, hogy nehéz lesz abbahagynom ennyi év után. A játék iránti szenvedély még megvan, sokunkat ez éltet. Viszont amikor heti több mérkőzést vívtunk most ősszel az Újvárossal, már nem is tudtam rendesen edzeni két találkozó között. Vannak, akik alsóbb osztályokban még évekig eljátszanak, én nem tervezem. 

– Mindig is vezéralkat volt? 

– Inkább a pályafutásom végére alakult így. Általában szorgos hangyaként tettem a dolgomat, és azt néztem, mit tudok hozzátenni a csapat játékához. A válogatottban is csak próbáltam a legjobbamat nyújtani. Nem számítottam született tehetségnek, a befektetett munkának köszönhetően értem el sok mindent. Előfordul, hogy aki tehetséges, hamarabb abbahagyja, mert nincs meg a kitartása. A legutóbbi toborzón is elmondtam a gyerekeknek, hogy nem feltétlenül a tehetségesekből lesznek a legjobb játékosok. Sokat számít, mit tesznek bele. Generációkat láttam felnőni azáltal, hogy még mindig a pályán vagyok, s azt vettem észre, kevés az elhivatott, szorgalmas fiatal. Más világban élünk, sok minden elvonja a figyelmet, nem a kézilabdázás a legfontosabb nekik. Mi akár az iskolából is ellóg­tunk, hogy edzésre menjünk. 

– A neve hallatán sokaknak az elhajlásos lövései ugranak be elsőként. Hogyan lett a specialitása? 

– Nagyon jóban voltam a régen szintén Dunaújvárosban játszó Császár Gáborral, még nyaraltunk is együtt. A tengerben dobáltuk a labdát, és azzal szórakoztunk, hogyan kell ezt a lövést jól kivitelezni. Azt mondta, nyugodtan el is eshetek, a vízben nem fogom összetörni magamat. Csaszi megmutatta nekem, hogyan kellene csinálni, és megtetszett, meg akartam tanulni. A fiúk edzőjével, Rapatyi Tamással aztán elővettük az egyik tréningen a mozdulatot. A következő mérkőzésen lehetőséget kaptam, és az egyik szituációban éppen úgy állt a védő, ahogy gyakoroltuk, így elhajoltam, és gól lett belőle. Onnantól kezdve természetesen jött. 

– Volt kiktől tanulnia a Dunaferr­nél, amely akkoriban Európa élmezőnyéhez tartozott. 

– Éppen a BL-győzelem után kerültem Dunaújvárosba. Zsiga Gyula volt az edző, és néha felvitt egyéni képzésre, majd Kiss Szilárdnál minden edzésen részt vettem a felnőttekkel, pedig még nem töltöttem be a tizennyolcat. Remegő lábakkal léptem az öltözőbe, hiszen sztárok sora játszott a csapatban: Pálinger, Pigniczki, Radulovics, Siti Bea, Nagy Ivett, Balogh és még sorolhatnám. Annak is örültem, hogy a padon hagyott ruháikat vihettem. Már akkor családias volt a hangulat: Ferling Bernadett párja lettem, aki állandóan biztatott, ha éppen máshol járt az eszem, hogy ennél sokkal többet tudok. Egy FTC elleni hazai rangadón a kezdőben találtam magam. Bepánikoltam, hogy mi lesz, de a többiek támogattak, és az első két gól után megnyugodtam. Éreztem, hogy számítanak rám, és azt a kis pluszt mindig hozzá tudtam tenni. 

– Régen más volt a kézilabda, manapság inkább a dinamika, az erőnlét és a futás dominál. Melyik stílus áll önhöz közel? 

– Valóban felgyorsult a játék, a rövid támadások és gyors befejezések felé ment el. Korábban nem volt gyors középkezdés, hosszabb akciókat vezettek vagy éppen nem mérlegelték, bejönnek-e egy sérülthöz. Lehet, körülményesebb volt a játék, de mások szemében valószínűleg látványosabb is. A technikás megoldások, „varázslatok” lassan eltűnnek, és atléták veszik át a főszerepet. Én talán valahol a kettő között éreztem jól magam. Amikor elkezdtem, még lehetett hosszabb támadásokat végigvinni, és nem volt fenn egyből a játékvezetők keze passzívat jelezve. A lábaim nem bírják már a mostani kézilabdázást jellemző sok rohanást. 

– A légióskodás mit adott hozzá a karrierjéhez? 

– Sokat tanultam azokból az évekből, amelyeket kint töltöttem. Teljesen más kultúrával, életfelfogással és kézilabdázással találkoztam. Először azért akartam váltani, mert több játékpercre vágytam. Sok helyről kerestek, de tetszett a dán bajnokság, ki akartam próbálni. Napjainkban elég sok mindent megadunk egy külföldinek, nekem jóval többet kellett tennem azért, hogy lehetőséget kapjak. A Koppenhágánál hat-hét országból érkező klasszisok alkották a csapatot, először nem értettem, amikor arról beszéltek nekem, időbe telik, amíg felveszem a ritmust. A következő nyáron egy felkészülési tornán találkoztunk Zdravko Zovkóékkal, furcsállta, hogy magyarként mit keresek Dániában, ezért elhívott a Podravkához. Még érvényes szerződésem volt, de a dánok elengedtek. Nagy változás volt, a horvát bajnokság nem képviselt olyan színvonalat, inkább a BL-re koncentráltunk. 

– Tanácsolná a magyar fiataloknak, hogy tegyenek próbát légiósként? 

– Mindenképpen, sokat lehet belőle hasznosítani. Aki nem kap lehetőséget az NB I-ben, annak biztos azt javasolnám, nézzen szét külföldön, mert az NB I/B-ből kevesen tudtak visszakerülni az első osztályba, nagy a szakadék a kettő között. A férfivonalon láthatjuk, akik egyelőre nem tudnak szóhoz jutni a Veszprémben vagy a Szegednél, elmennek külföldi, nemzetközi kupában szereplő csapatokhoz, onnan sokkal könnyebb visszajönni. Aki a kritikus korban nincs játékban, nem lesz belőle jó felnőttjátékos. Ha elmennek az évek úgy, hogy valaki a padon ül vagy csak öt-tíz percet kap, abból sok minden nem sül ki. 

– Igaz, hogy minden csapatában ön volt az egyik hangulatfelelős? 

– Szeretek viccelődni, mókázni, mindig is jellemző volt rám. Most is előfordul, az öltözőben szólok valakinek, az edző keresi vagy várják a sajtótájékoztatón. A játékos aztán „remegve” megy ki, mire kiderül, ilyenről szó sem volt. Sokszor ezért már azt sem hiszik el nekem, ami tényleg igaz. Olyan is történt, hogy az edző szintén be volt avatva, valamivel fel kellett dobni a hangulatot a nehezebb pillanatokban. Az sem volt ritka, hogy meccs közben az ellenfél játékosaival csipkelődtem. 

– A gyerekvállalás is meghosszabbította a karrierjét? Számos példát látunk rá a mai női mezőnyben. 

– Ebben lehet igazság, tényleg volt egy pihenőidőszakom. Miután visszatértem, még élt a szerződésem az Újvárossal, úgy volt, hogy azt az idényt végigcsinálom, és befejezem. Aztán elmentünk Debrecenbe, ahol két évre terveztem, de utána sem lett vége. Valahogy nem jöttek össze ezek az abbahagyós tervek, de most már tényleg ez az utolsó idényem... 

– Megváltozott édesanyaként? 

– Érzékenyebb és sokkal türelmesebb lettem. Többet segítek a fiataloknak, jobban átlátom a problémáikat, szeretek anyáskodni felettük. A másik része, hogy akkor is teljesítenem kellett az edzésen, mérkőzésen, ha nem aludtam éjszaka. Ettől függetlenül most már a kisfiam az első, inkább vele vagyok a sportot félretéve. 

– Egyértelműen a 2012-es Eb-bronz a legszebb emléke a válogatottal? 

– A kínai vb-re is szívesen gondolok vissza, végig jól ment a játék, de a szerbiai Eb-n értem el a legjobb eredményt címeres mezben. Pedig felemásan indult nekem, mert először kikerültem a keretből, és csak Triscsuk sérülése miatt hívtak vissza. A németek elleni csoportmeccs nagyon fontos volt a továbbjutás szempontjából, és tudtam segíteni a csapatnak. Karl Erik Böhn utána odajött hozzám, és megköszönte, hogy így álltam a feladathoz. 

– Lát új Bulath Anitát mezőnyben? 

– Vannak tehetségek, csak magasságban valahogy nem ütjük meg a szintet. A férjemmel is beszéltünk erről, talán az is segíthetne ebben, ha többet foglalkoznánk a nyúlánkabbakkal, mert más a mozgáskoordinációjuk, az izomzatuk. Közben jönnek az alacsonyabb, dinamikusabb játékosok, és ők kerülnek előtérbe. A folyamatos mérkőzések lehetetlenné teszik a pluszfoglalkozásokat. 

– Ebben az idényben párhuzamosan játszik a DKKA-ban és dolgozik már szakmai igazgatóként. Tetszik az új szerepkör? 

– Igen, bár korábban nem tudtam volna magam elképzelni hasonló pozícióban. Még csak részfeladatokat végzek, amennyire az időm engedi, de próbálok minden fronton helytállni. Vágó Attilával az elején tisztáztuk, hogy pillanatmyilag még a játékosa vagyok. Eddig is kikérte a véleményemet, s egyértelmű, hogy nem fogok az orrára koppintani. Már arról egyeztetek az edzőkkel, milyen csapatunk legyen a következő idényben és hogyan képzeljük az utánpótlásszakág jövőjét. Ha elérjük az idény végén a célokat, boldogan fogom befejezni. 

Külföldiek a fiatal magyarok kárára - Örökzöld téma: a jó körülmények miatt a fiatal magyar játékosok nincsenek rákényszerítve, hogy külföldön is kipróbálják magukat. Bulath erre így felelt: – Magyarországon eléggé elszaladtak a fizetések, olyan pénzeket keresnek, amely a mi időnkben nem volt jellemző. Manapság inkább a légiósok jönnek az NB I-be. Ha ez nagyon a hazai játékosok kárára történik, azt a válogatott eredményessége fogja megsínyleni. A klubok azért hozzák a külföldieket, mert minél jobb helyezést akarnak elérni, de közben elveszik a lehetőséget a magyaroktól. Ez veszélyes „játék”. Mi próbálunk abba az irányba elmenni a DKKA-nál, hogy megadjuk a lehetőséget a tehetséges magyaroknak, akik mellett még vannak légiósaink is. Hosszabb távon magunkhoz kötnénk a fiatalokat, ne kelljen évről évre tárgyalni a kölcsönadásukról.