Fogom a kezed

Aztán látom azt is, hogy milyen örömet okoz a mentésben résztvevőknek az, amikor túlélőket hoznak ki a romok alól, főleg, amikor azok egészen kis gyerekek. Ilyenkor mindannyian a szeretteinkre gondolunk. Visszaemlékszem arra, amikor gyerekeink ennyi idősek voltak. Éveken át otthonról indultak óvodába, iskolába és tértek haza. Láttuk a mosolyukat, hallottuk a hangjukat, amikor ott motoszkáltak, szuszogtak körülöttünk, az olyan természetes volt. Ma meg örülünk annak, ha megtanulnak önállóan „közlekedni” ebben az elidegenedő világunkban, és még jobban, ha visszatérnek, ha hazajönnek, és csak mesélnek, velünk vannak. Becsüljük meg ezt! A törökországi, szíriai földrengésről szóló hírek sokkolóak. 

Már tizenezer elhunytat regisztráltak, és még ugyanennyien lehetnek a romok alatt. A nemzetközi és helybéli mentőcsapatok a civilekkel együtt éltetik a reményt, túlélőkért kutatva. A világ összefogott a bajba jutott emberekért. Örülünk azoknak, akiket sikerül kimenteni, de nincsenek kétségeink afelől, hogy többen vannak azok, akiket nem. A természeti katasztrófák következményeiről nem tehetünk, legyen az szökőár, árvíz, sárlavina vagy földrengés, és még sorolhatnám. A háború és annak következményei azonban csak rajtunk, embereken múlnak bárhol a világban. A háborúban érintett civil lakosság körében ugyanakkor napi feladat a fizikai megsemmisülés elkerülése, a puszta megmaradás, a túlélés a családért, a gyerekekért, egymásért, önmagukért. A harcok és azok következményeinek embertelen képsorai, sokszor az elhunyt gyermekeiket karjaikban tartó apák, anyák tehetetlen fájdalmával sokkolnak bennünket. A törökországi és szíriai földrengés újra rávilágított arra, milyen kiszolgáltatottak is vagyunk „széles e világban”. 
Nézem az édesapát, aki halott lánya kezét fogja. Ő azt soha nem fogja „elengedni”.