Sokan böngészik a gazdag gyűjteményt

Cece/Dunaújváros - Így történt nemrégiben is, amikor a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából egy cecei fiatalember, a rendkívül sokoldalú, széles körű műveltségű, a település múltja iránt elkötelezett amatőr kutató, Szabó László gondolt egyet, és a maga módján megemlékezett a szülőfalujából elhurcolt zsidókról. Felkutatott egy 1965-ben készült légi felvételt a faluról, és saját gyűjtése alapján bejelölte rajta a halálba vitt családok egykori lakóhelyét, majd közreadta. Sajnos, az elhurcoltak közül senki nem tért vissza, a közlés mégis hatalmas érdeklődést váltott ki a mai ceceiek körében. Történetek, emlékek idéződtek fel. 

László sok-sok, a témáról további információkat tartalmazó levelet, dokumentumot, és nem utolsósorban köszönőszavakat kapott válaszul. Többektől olyan javaslat érkezett, hogy érdemes lenne valamilyen formában emléket állítani ezeknek a tragikus sorsú, egykori ceceieknek. Talán egyszer meg is valósul, ha a mostanihoz hasonló felbuzdulást tettek is követik. A falubelieket azóta is foglalkoztatja a téma. E poszt kapcsán derült ki, hogy a közösség emlékezete milyen sok mindent megőrzött, amiről ez idáig szinte alig esett szó. 

Szabó László a maga módján megemlékezett a falujából elhurcolt zsidókról

Rögtön elhatároztuk, hogy megkeressük Szabó Lászlót, és kifaggatjuk, mi indította erre a nemes cselekedetre. Az már az első mondatoknál kiderült, hogy nincsenek rokonai az elhurcoltak között, és személyes kötődése sincs egyikükhöz sem, hiszen jóval túl voltunk már a háborún, amikor ő megszületett. Az is világossá vált, hogy nem ez az első eset, amikor László közlései megpezsdítették a település hétköznapjait. 

Mi motiválja Szabó Lászlót arra, hogy a faluközösség figyelmét Cece múltjával kapcsolatos, értékes tartalmak felé irányítsa? Családjában, nagyszüleitől hallott történetek, elbeszélések keltették fel benne az érdeklődést az eltűnt korok iránt. Padlásokon keresgélt, válogatás nélkül gyűjtögette a régi iratokat, fényképeket, később nekilátott saját családfájának felkutatásához is. Majd egy alkalommal Szabados János tanár úr, a rendszerváltáskor újra indult Kisbíró című helyi lap szerkesztője magához hívatta, és mint érdeklődő fiatalemberre, rábízott egy jókora kötetnyi régi fotót, hogy őrizze tovább. Igen ám, de kiket, miket ábrázolnak a felvételek? Ezt már senki sem tudta. László ekkor kezdte el az internet segítségével keresni azokat, akik felismernek valakit a képeken. Ettől kezdve áramlani kezdtek hozzá a fényképek és a kérések, hogy derítse ki, kik láthatók a családi hagyatékokban őrzött megsárgult fotókon. Több ezer képet és azokon keresztül több ezer személyt, sorsot, történetet ismert meg. 

A dolog egyre érdekesebb és izgalmasabb lett, és mára már Szabó László a falu rég elpusztult épületeinek, köztéri emléktárgyainak, évtizedekkel, s talán évszázadokkal ezelőtt élt lakosainak ismerője. Azt az időt, amikor nem dolgozik, nem zenél – mert ehhez is ért – vagy nem a három fia nevelésével foglalkozik, kutatással, az összegyűjtött anyag feldolgozásával, rendszerezésével tölti. 

Több ezernyire duzzadt gyűjteményét kategorizálva tárolja. Külön a falu építészeti múltjáról valló fotókat, a valamikor szép sikerrel működő színjátszókör emlékeit, a nagy háborúval kapcsolatos iratokat, levelezőlapokat, iskolai tablókat, a református közösség vallási életének dokumentumait, a családi eseményeket vagy a paraszti munka jellegzetes mozzanatait megörökítő felvételeket. Cece viszonylag zárt közösség, jószerivel mindenki ismer mindenkit, így sokan böngészik a gyűjteményt, mert lássuk be, nem mindennapi élmény például felfedezni a dédnagymamát egy első osztályosokat megörökítő tablóképen. Ettől függetlenül, mivel a tárolt anyaghoz bárki könnyen hozzáfér, jó szívvel ajánljuk élvezetes időtöltésként idegeneknek is. A múlt század életformája, öltözködése, munkához használt eszközei, a jeles alkalmak szokásai tárulnak fel általa. 

Mi tehát Szabó László célja ezzel az egésszel? Ő maga így fogalmazta meg: „Semmiképpen sem a like-vadászat! Akkor valami egészen mást kéne posztolnom. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy az egész adatbázis bárkinek, bármikor elérhető legyen, és nem feltétlenül csak rajtam keresztül. Hadd láthassa bárki, aki örömét leli benne, valamilyen szinten érdeklődik, vagy netán ilyen „kincskereső”, mint én vagyok. Közben hiszek abban, hogy ha plántáljuk a közösség felé, hogy érdemes tudnunk, honnan jövünk, milyen gyökereink vannak, mennyi tiszteletre méltó emberi sors van a mögöttünk lévő évszázadokban, akkor talán mi is olyanokat teszünk a jelenben, hogy a jövőből érdemes legyen ránk visszaemlékezni. Ez a végső célja ennek az egésznek, amit csinálok”. László valamikor tanár akart lenni, de sorsa végül másképp alakult. Így most „nem középiskolás fokon” tanít.