Állhatatos kitartással

Festményeiben nemcsak a minket körülvevő világ, hanem saját személyisége is híven tükröződik, beépül abba a közegbe, amit valahol mi is ismerünk már, csak saját szemüvegünkön keresztül. Nincs semmi ismeretlen ebben a világban. Mégis sajátosan egyedi színezetet kap Tünde tolmácsolásában. Ettől hiteles, őszinte és nyílt az a képi forma, amit vásznain teremt. Kácsor Tünde hűen követi belső hangját. Korábbi munkáihoz képest a most a nagyközönség elé tárt festmények méretében, kompozíciójában komoly változást fedezek fel. Mondhatnám a színhasználatot is, de az sokkal inkább követi alkotója pillanatnyi élethelyzeteit, hangulatát. Ami viszont a fejlődést igazolja számomra, az a képméret és a képkeretig húzódó kompozíció. Van ebben a sorozatban lendület, sugallja az állhatatos kitartást, amivel Tünde beleveti magát a mindennapokban ebbe a szenvedélybe.

Hamvas Béla írja egy helyütt: A művészet – mondjuk – az élet élvezetének felső foka. Ezt a megállapítást két összetevőre tudnám bontani. Van egy oldala a művész szemszögéből, akit nem hagy nyugodni a teremteni vágyás, és irracionális, mások szemében érthetetlen ösztönösséggel fut neki időről időre a maga által kitűzött célnak. Az időtlen magány burkában mint egy bebábozódott rovar szüli meg a varázslatot. S, hogy kinek a számára varázslat, az nem foglalkoztatja. Magának biztosan az. Aztán van egy másik szemlélési irány is. Ez a közönség oldaláról közelít ehhez az élvezeti forráshoz. Mire mentünk volna évezredek óta, ha nincs ábrázolás, nincs ritmus, nincs zene vagy látszólag haszontalan mozdulatsor, nincs mese, nincs képzelet, de legfőképpen nincs egy csöppnyi misztikum. Egy stand up-os most mondaná: Erre hagyok egy kis időt. Szükség van rá, akár egy friss levegővételre. Míg élünk, ez szabadít föl, ez tágítja a látóhatárt, és képessé tesz élni nap mint nap. Mindazok, akik egy másik múzsában hisznek, valójában rabok. Egy saját maguk által épített kalitka fogjai.