Időutazás bivalyvontatással – szelídek, de nem kezesek

– Egy jót kirándultunk. Fülöpszállásról érkeztünk, a bivalyok egy teherautóval, én pedig a szekeret egy személygépkocsis utánfutóval hoztam utánuk.

Egy tűzpiros Ferrari kabrióra sem mozdultak volna rá annyian, mint erre a fogatodra.
– Elképzelhető, hiszen ma már elég ritka dolog a bivalyos fogat Magyarországon. A Hortobágyon van még egy, és ahogy hallottam egy magánszemélynél is mostanában állt össze a velünk együtt a harmadik. Ennyien vagyunk.

Nyilván úgy érzem, hogy mindenhez értek. Menne nekem ez a bivaly szelidítés?
– Hát azért… nem hátrány, ha az embernek vannak tapasztalatai az ilyen nagyméretű állatok tartásában. Eredetileg lovas voltam és azt a tudásomat velük jól tudtam kamatoztatni. A ló egy tempósabb jószág, ezért szeretem a bivalyokat, mert velük azért egyszerűbb az élet.

Hogyan irányítod őket? Hogyan vezényled a jobbra-balra, előre-hátra-megálljunk mozgásokat?
– A szarvasmarhaféléknél tradicionálisan nem használtak hajtószárat. Mivel megváltozott a világ és forgalomban kell közlekedni, ezért orrkarikával és hajtószárral irányítom őket hátulról, a bakról.

Minden forduló után vizes slaggal mostad őket!
– Így volt, mert egyáltalán nem tudnak izzadni és elég vastag fekete kabátban járnak, egyszerűen rosszul lennének nélküle. Ebből születtek a régi anekdoták, hogy anno belehúzták a szekeret és a cséplőgépet a sárba és a vízfolyásokba. Ezt persze meg kell cáfoljam, hiszen minden nap egy folyóparton kaszálok nekik és bár ott van rá a lehetőségük, soha nem csináltak ilyen kópéságot. Viszont tudják, hogy segíteni fogok rajtuk, ha rosszul vannak.

A menyasszonyod a földön fekvő állatok hátára ült. Nem fogják őt bántani?
– Nem agresszívek, és természetesen jól ismerik egymást. Bárkit ugyanígy elviselnének.

Az egyik utasod gondolom az utazásért hálából, akár egy macskát, megsimogatta az egyiket, aki erre még el is fordította a fejét, hogy ott folytassa a kényeztetést…
– Ez nem véletlen volt, valóban ennyire szelídek, ami egyébként nem jellemző mindegyik fajtársukra, mert inkább távolságtartók az idegenekkel. Az enyémek viszont már annyi rendezvényen megfordultak, hogy teljesen jól kijönnek mindenkivel.

Mi kerül az étlapjukra?
– Szénát, ilyenkor nyáron pedig zöldet vágok nekik. Amikor lehet kint legelnek a szabadban, persze vizet isznak hozzá. Abrakot egyáltalán nem esznek. Hiába kínáltam vele őket, föl sem veszik, de ennek ellenére teljesen jól néznek ki és a kondíciójuk is megfelelő. A kisebbik hét, a nagyobb fél mázsával több volt a legutóbbi mérlegelésnél.

Tudják használni a szarvukat?
– Természetesen, de mi már a kapcsolatunk elején megbeszéltük egymással, hogy velem szembe lehetőleg ne tegyék… Mindketten egyszer-egyszer megpróbálták, hogy ők azzal rendeznék a viszonyunkat, de azonnal megállapodtunk velük a továbbiakról. Ők azóta azt hiszik, hogy én vagyok az erősebb… Ők fiúk voltak, de kilettek herélve, ezért ökrök lettek belőlük.

Én már úgy keresek magamnak jószágot, hogy szelíd legyen, bár nem kezes, de ezzel rajtam kívül talán senki sem foglalkozik. Nekem fontos, hogy az emberhez jó viszonya legyen és akkor nekem már csak tanítanom kell őket.

Egy bemutatóra érkeztél?
– Mondhatni, de őszintén szólva én ezt azért csinálom velük évente kettő-három alkalommal, hogy „megkeressék” a téli takarmányuk árát.

A patkolókovács egy gyógyító személy is a lovak esetében?
– Hát mondhatjuk, hogy együtt tudunk működni az állatorvosokkal az ortopéd patkolások érdekében. Végül is mi tartjuk a lovak lábát egészségesen. Ezeknek a bivalyoknak a lábát is szoktam körmözni. A bizalmunk jeleként ők is meglettek arra tanítva, hogy akárcsak a lovak, felemeljék és megtartsák a lábukat a kezelés időtartamára, tehát kaloda nélkül lehet őket kezelni.

Milyen hangokat adnak ki?
– Hát ezt nehéz elmesélni. A brekegéshez, vagy a brummogáshoz hasonló hangokkal kommunikálnak. Talán pontosan ezért mondják a bivalyborjút bocsnak Erdélyben, mert egy kicsit a medvéhez hasonló hangokat képeznek.