Keszi: az íjászat az életre nevel

2022.06.19. 07:00

Attól hagyományőrző az íjászat, hogy honfoglalás kori íjak pontos másaival lőnek

Dunaújváros Már 15 évesen íjászvilágbajnoknak mondhatta magát Keszi Viktória, aki azóta Steixner István bőrdíszműves felesége, majd családanya lett. De a sportág mint elszakíthatatlan kötelék vele van mind a mai napig.

Kecskés Zoltán

Steixner István magyar, Keszi Viktória mongol ruhában, amit még a 2011-es vb-n egy magyar íjért cserébe kapott Fotó: Nagy Zoltán

– Mióta kezdett neki ennek az ősi sportnak, ami például a hun vagy szkíta felmenőink idejében még nem csak hagyományőrző tevékenységnek számított? 
– Kilencévesen kezdtem íjászkodni, akkor még eléggé fiatalnak számítottam ehhez a sporthoz, ezért amikor ki szerettem volna próbálni, azt javasolták az íjászklubban, hogy jöjjek vissza 1-2 év múlva. Ezt a tanácsot meg is fogadtam volna, de miután engedtek néhány próbalövést – ha már úgyis itt vagyok –, valamiért mégis „maradhattam”. Talán jó pont volt, hogy nem tettem kárt magamban és másokban sem. 
– Amíg más lányok balettre és tornára szerettek kiskorukban járni, addig ön teljesen más irányt választott. Mit szeret annyira az íjászatban? 
– Azt szerettem az íjászatban, hogy miközben hagyományainkat ápoltuk ezen tevékenység közben, mindig nagyon jó hangulatban teltek az edzések, versenyek. Igazi családias légkör uralkodott, ahová nyugodtan engedett el anyukám egyedül is, ahol jó volt felnőni, és ami nagyon sokat adott hozzá a gyermekkoromhoz. Ezek a barátságok, élmények egy életen át elkísérnek, nagyban hozzájárultak az érzelmi, szellemi fejlődésemhez. Egy ilyen elfogadó, szerető közösség önbizalmat ad az élet minden területén, ezért ajánlom fiataloknak és idősebbeknek, hogy keressenek egy számukra szimpatikus hobbit, és ha van rá mód, űzzék azt egy közösségben! 
– Mi teszi hagyományőrzővé ezt a fajta íjászatot? 
– Attól hagyományőrző az az íjászat, amit mi „műveltünk”, hogy honfoglalás kori íjak pontos másaival lőttünk, és igyekeztünk az öltözködésben is megidézni az ősök szellemét, még ha akár anyagi források vagy kellő tudás híján ezek a ruhák nem is voltak mindig teljesen korhűek. 
– És akkor elérkeztünk gondolatban Dél-Koreába, az első ­világbajnoki címéhez. Mindössze 16 éves volt ekkor. Milyen eredményekre a legbüszkébb? 
– A világbajnoki címet Dél-Koreában 15 évesen nyertem el az ifjúsági kategóriában. Mégsem erre vagyok a legbüszkébb, hanem a következő évben elért 3. helyezésemre, mert ekkor már felnőtt női mezőnyben indultam, és olyan tehetséges, tapasztalt íjászokkal mérkőzhettem meg, akik közül sokaknak ez a főállásuk, vagyis fizetést kaptak azért, hogy gyakoroljanak és versenyezzenek (mint nálunk a focisták). Itt nyújtottam életem legjobb teljesítményét, kemény küzdelem után két mongol hölgy mellé állhattam fel a dobogóra. Náluk (Mongólia) egyébként mélyen tisztelik és komolyan ápolják a lovas-, íjászhagyományokat. Minden évben megrendezik például a Naadam Fesztivált, ahol ősi mongol harci játékokat játszanak, és a győzteseket példátlan elismerés övezi. Az előttem végző első és második helyezett íjászhölgy többszörös Naadam-bajnok. Ez számomra hatalmas megtiszteltetés volt. 
– Mik voltak az eddigi legkedvesebb élményei, amik az íjászathoz köthetőek? 
– Legkedvesebb élményt nehéz lenne kiemelni, mert rengeteg van. Ha muszáj lenne, kettőt tudnék mondani: az egyik, amikor eredményeim elismeréseként 2014-ben Dunaújváros Megyei Jogú Város közgyűlése nekem ítélte oda – Vass András, Bába Mihály és Liszi Ferenc mellett! – a Dunaújváros Sportjáért díjat. Igazi lokálpatriótaként ez nagyon sokat jelent nekem, ilyen illusztris társaságban átvenni pedig hihetetlen érzés volt! A másik, hogy férjemmel is az íjászat hozott össze. 10 évesen részt vettem egy kézművestáborban, ahová az íjászcsapattal együtt mentünk; ő ott borművesoktató-segéd volt. A kapcsolatunk persze nem ekkor kezdődött, hanem jóval később, öt évvel ezelőtt. Mégis, a hagyományőrzés által találkoztunk először, és ez fontos közös pont volt, amikor felnőttként újra egymás mellé sodort az élet. Most pedig van egy gyönyörű kislányunk, így jelenleg ő tölti ki az életemet. 

Az egyetem alatt kevés időm volt gyakorolni

– Mivel telnek most a napjai, azóta is szorosan kötődik a sportághoz? Ha igen, hogyan? 
– Az egyetem alatt sajnos kevés időm és lehetőségem volt gyakorolni, azóta az íjászat már nem a mindennapi életem része. Próbálom viszont megőrizni olyan formában, hogy több éve oktatok nyáron gyermektáborokban, így megismertetve újabb generációkkal ezt a fantasztikus szabadidős tevékenységet, és továbbadva a tudást. Most, hogy családi házba költöztünk, reményeim szerint újra több alkalmam nyílik majd gyakorolni, hiszen még az íjászpályára sem kell kimennem, elég felállítani a céltáblát a kert végébe.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában