Grabarics – Nem a legnagyobbak, hanem a legjobbak akarnak lenni az építőiparban

Az ember nem is gondolná, mi minden történt a megalakulás évében, olvasom a cégcsoport építőipari magazinjában, a GÉM-ben. Csehszlovákia két külön államra bomlott, szomszédunkban a délszláv háború tombolt, ebben az esztendőben hunyt el Antall József, hazánk miniszterelnöke és a kiváló filmrendező, Federico Fellini is, ekkor került a mozikba a Schindler listája című film és nyert újra világbajnoki címet Alain Prost a Forma–1-ben.

A szakmában jól ismerik a cégüket. Önök nem a legnagyobbak akarnak lenni, hanem a legjobbak az építőipari piacon. Ez pedig felelősséggel és sok-sok munkával jár…

– A mindenáron való növekedés jó néhány cégre jellemző volt a rendszerváltás után. Mi majdhogynem rögtön ezután alakultunk, gyakorlatilag a kft.-vé válástól számítjuk a negyedszázados jubileumot. A filozófiánk valóban ez, amit a kérdésben is megfogalmazott.

Hogyan lett vállalkozó? Hiszen abban az időben a jogszabályi környezet is még csak kialakulóban volt.

– Nyolcvanhatban a 26-os építőipari vállalatnál kezdtem, már akkor érezhető volt, hogy az ilyen érdekeltségek ebben a szocialista nagyvállalati formában már nem működtek gazdaságosan. Lé­tesítmény­felelősként dolgoztam az akkori lakásépítési főépítés-vezetőségen. Innen vonultam be katonának, majd amikor le­szereltem, a városi tanács műszaki osztályára hívtak. Ott ért engem a rendszerváltás. Ebben az időszakban már sokat terveztem, magántervezőként is dolgoztam, akkor még családi házakat, amelyeket aztán kivitelezőként meg is csináltam. Tehát kicsiben a Baracsi úti bútorbolttal és egy kedves barátom családi házával kezdtem. Ezek voltak 1991–92-ben az első munkáim.

Mi dönti el ma, hogy elvállalnak-e egy munkát?

– Elsősorban a feladat. Mindig az adott feladathoz kellett és kell ma is felnőni. Így növekedett mindig a produktumunk, a teljesítményünk, az éves árbevételünk. Hogy mi dönti el azt, hogy elvállalunk-e egy munkát, nagyon jó a kérdés. Ennek megértéséhez nem szabad nem beszélnem arról, hogy milyen gyorsan változik a világ. Ha négy-öt évvel ezelőtt kérdezi ezt tőlem a válság közepén, akkor egészen más választ adtam volna. A válság idején – mintegy öt évig – szinte mindent elvállaltunk, akkor is, ha az húsz- vagy ötvenmilliós munka volt, hogy fenntartsuk magunkat. Ma nagyon sok munkát kénytelenek vagyunk visszautasítani már azért, mert nem bírjuk. Persze most is vannak visszatérő vevők, akiket nem utasítunk vissza a régi jó üzleti kapcsolatok miatt. Egészen máshogy jutunk ma munkához, mint akár a válság előtt vagy alatt. Ma inkább azt nézik meg a partnereink, mennyire megbízhatók vagyunk, ki is az a Grabarics Kft., adott esetben összeegyeztetjük a kapacitásainkat, hogy mikorra tudjuk vállalni a megbízást. Rengeteg a megkeresés, azt gondolom, hogy túlterhelt állapotban vagyunk.

Válaszából kitűnik, hogy folyamatosan nő a beruházási kedv az építőiparban. Adódik a kérdés: hogyan tudnak lépést tartani kapacitásban, vagyis eszközökben, alapanyagokban és munkaerőben?

– Építőanyagokban igen, hiszen Európa azért elég kicsi ahhoz, hogy a környező országokban meglévő alapanyag-kapacitásokból adott esetben a magyarországi igényeket is kielégítsék. Ezek a multik kezében vannak évek óta, ők tudnak ide csoportosítani építőanyagokat, ha kell. Ebből a szempontból nem lehet probléma. Nyilván attól nem lesz olcsóbb az építő­anyag, ha utazik.

Igazi építőipari boom azon­ban akkor lehet egy országban, ha nagy tömegben rendelkezésre áll az olcsó munkaerő. Ilyen volt a két német állam egyesítése idején, Kínában a belső területeikről, Dubajban Indiából. Ezek a klasszikusan nagy boomok, amiket mi láttunk az elmúlt egy-két évtizedben. Nálunk ez a (fajta) munkaerő hiányzik. Ukrajnából mutatkozik némi utánpótlás, nem olcsóbb, mint a magyar, de legalább van. Így sem elegendő, emellett mindenfajta munkakultúrának össze kell csiszolódnia az adott országéval. Kevés a munkásszálló az országban, ezek építése is új piacot jelenthet. Tízezres nagyságrendben kell munkaerőt elhelyezni, különösen, ha majd beindul a paksi atomerőművi beruházás.

Nehezíti a helyzetünket, hogy Németországban is hasonló építőipari bővülés van, ott is keresik a kelet-európai munkaerőt. Mi magunk is jelen vagyunk a német piacon, ahol egy jó kis működőképes részlegünk van, és ott is akarunk maradni! Idehaza nem jó a helyzet, hiszen a korábbi évek szakmunkásképzése hiá­nyosságainak most látszik a böjtje, nincsenek képzett szakmunkások. Ez nagyon nagy probléma, ami önmagában megér egy misét.

Ma már tisztul a gazdaság, a munkaerőpiac, emelkednek a bérek is, de ha valamennyi tényezőt figyelembe vesszük, nem egyszerű a helyzetünk.

Az építőipari boom egyik része a lakásépítés területe, amelyet a kormány is támogat a családi otthonteremtési kedvezménnyel, a csokkal. Mennyiben járul hozzá ez a hazai lakásépítési piac bővüléséhez?

– Rendkívül rossz helyzet a nemzetgazdaság szempontjából az, ha nem épülnek lakások egy országban. 2013-ban, még a válság évében kevesebb lakás épült, mint a második világháború idején, 1942-ben. Ez nagyon ijesztő adat. Viszont az áfakulcs – négyéves időtartamra – öt százalékra való csökkentése és a csokrendszer együttes megjelenése nagyon beindította a lakásépítést. Ez a jelenlegi helyzet azonban túlfűti a pia­cot, hiszen a jövő év végéig, a négyéves moratórium lejártáig minden ilyen beruházást be akarnak fejezni. Az áfakulcs ilyen mértékű megtartása 2019 utánra is jót tenne, a szakma és a befektetők is ezt várják. Ezzel megnyugodnának a piacok, hiszen ez egy kicsit indokolatlanul drágítja is az alvállalkozók díjait, ezen keresztül a lakásokat is.

A csok egy kicsit később mutatja ki a hatását, mint az áfa, amelyre rögtön megbolydult a lakáspiac. Azt tapasztaljuk, hogy az utóbbi időben megnőtt a házasságkötési kedv is, ami az egyik indikátora a családalapítási hajlandóságnak, amely a csok úgymond egyik alapfeltétele. A kormányzat által preferált családmegtartó intézkedések a népességfogyás megállítására nagyon fontosak, és nagyon jót tenne minden szempontból, ha ezek továbbra is fennmaradnának.

Mi a helyzet azokkal a fiatalokkal, akik szakmát tanultak, hol vannak ők most a munkaerőpiacon?

– A korábbi években megtapasztalhattuk azt, hogy nagyon sokszor változott a szabályozórendszer a szakmunkásképzésben. Ez nem tett jót az abban részt vevőknek, illetve a szakmának sem. A mi szakmánkra amúgy is nagyon jellemző az, hogy az abban dolgozó mikrovállalkozások ígérni bizony tudnak a fiataloknak. Jó esetben vagy több pénzt kapnak, vagy pedig csalódás éri őket, ami után vagy visszajönnek hozzánk, vagy pályaelhagyókká válnak, esetleg a szürkegazdaságot gyarapítják.

Az ÉVOSZ elnöke a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy az lenne a kívánatos, ha újra a nagy cégek irányába tömörülne az építőiparban a munkaerő.

Portfóliójukban generálkivitelezés, ingatlanfejlesztés, építőanyag-forgalmazás és építőgépek bérbeadása is szerepel. Van-e közöttük prio­rizált terület?

– Igazából több lábon állunk, de a generálkivitelezés a fő tevékenységünk. A válság elmúltával megerősödtünk annyira, hogy újra gondolkodhatunk ingatlanfejlesztésben, nagyon szép budapesti projektjeink vannak indulóban. Az építőanyag-forgalmazás csak egy kis része a portfóliónknak, ez egy fürdőszobaszalont és csempeboltot jelent. Az építőgépek bérbeadásának része a toronydaru üzletág, amellyel az építőipari boom során tapasztalt hiányt próbáljuk pótolni, ezzel a spanyol Sáez darugyártó cég kizárólagos hazai disztribútoraivá váltunk. A lényeg az, hogy ilyen szempontból biztonságba helyeztük magunkat, és a felesleges kapacitásainkat adjuk bérbe.

Tudom, hogy a társadalmi szerepvállalás nemcsak az üzletpolitika része, hanem egyfajta személyes indíttatás is. Hogy is van ez?

– Ez így jön magától. Van egy Grál alapítványunk, bátyámmal tizenöt éve közösen hoztuk létre azért, hogy a cégeinknél nehéz helyzetbe került dolgozókat és családjukat tudjuk támogatni. Ez lehet tartós betegség, haláleset miatt, de adott esetben a családban lévő gyermek tanulását is felkaroljuk. Ez évek óta szépen működik, miközben a dolgozók is felajánlják az adóbevallásnál adható egy százalékukat. Jó néhányan kaptak már az alapítványtól támogatást.

Cégen kívülre is kiléptünk a Pecsét István gyógyulását segítő szerepvállalásunkkal. Úgy gondolom, hogy egy ilyen méretű cégnek, mint a mienk, lehetőségeinkhez mérten illik segíteni azokon az embereken, akik arra rászorulnak, illetve azokon a szervezeteken, amelyek arra érdemesek. Ebben akadnak szép számmal partnereink is, akik hasonlóképpen gondolkodnak. Kulturált, fejlett, felelős társadalomban ki-ki a saját eszközeivel kell hogy segítsen!

Lesznek-e követői a családban az üzleti tevékenység folytatásának?

– Egy nagylányom és egy kisfiam van, bátyámnak pedig három gyermeke. Egyikünk sem erőlteti őket ebbe az irányba. Úgy neveltük őket, hogy tisztességgel álljanak meg a saját lábukon, és azt csinálják, amit a legjobban szeretnének. Úgy gondolom, hogy egy felelősen gondolkodó szülőnek ez a dolga.