Madárgyűrűzést tartottak a Kincskereső oviban

No persze nem mindenki, és nem befogták a madarakat a délelőtti napsütésben, mindössze arról volt szó, hogy madárgyűrűzés szemtanúi lehettek, és a meggyűrűzött szárnyasokat az ovisok engedhették újra útjukra. A szakértő vendég, Fenyvesi László segítőjével Kötél Dórával a Duna-Ipoly Nemzeti Parkból, Dinnyésről, egészen pontosan a Madárdal tanösvényről érkezett hozzájuk. A Kincskereső óvoda udvarán kifeszítettek egy hálót, alaposan átgondoltan az etetőkhöz repülő madarak útvonalát keresztezve, hogy befogják és gyűrűvel megjelöljék a téli eleségért igyekvő apró madarakat. Nem volt túl nehéz dolguk, hiszen az óvoda udvarán és a környéken is szép számmal lelhetők fel madáretetők, ennélfogva az égi vándorok is sokan fordulnak meg a környéken. Olyannyira, hogy a madártani szakértők rá is csodálkoztak, milyen nagy számban mozognak.

Persze nem bízták a véletlenre a befogást, hoztak magukkal mindenféle madárhívó sípot is, például olyat is, amelyre az őszapók (Aegithalos) reagálnak. A kicsik ennek apropóján megtudhatták, hogy az őszapók csapatostul közlekednek, és kedvenc eledelük közé tartoznak a pajzstetvek, így jó barátai a kertészeknek. Hogy miért járnak akkor az etetők környékén? Mert a cinkegolyót sem vetik meg.

Mire az óvodai csoportok megérkeztek, már jó néhány csicsergőt fogtak be, és dugtak aprócska zsákokba a madarászok, akik legalább nyolc-tíz különféle madárfajt fedeztek fel az etetőkön. Legtöbbet cinkét (Paridae), így aztán a gyűrűzést is velük kezdték. László elővette a gyűrűkészletet, amelynek minden gyűrűjére Budapest van vésve, ugyanis ott van a Madárgyűrűző Központ. Óvatosan kiemelte a zsákocskából a széncinegét, amit gyakran becézően széncinkének (Parus major) mondanak, és annak fejecskéjét ujjai közt tartva megvizsgálta. Elmondta, hogy ahol napraforgómag van az etetőben, ott biztosan előfordulnak a széncinegék, amelyek egyébként rengeteg rovart pusztítanak el. A kezében tartott példányról kiderült, hogy egy fiatal madár, ugyanis szürkések a tollai a szárnyvégeken, a hasa pedig sárgás, fehéres színű, tehát tojóval van dolguk. Ezeket a jellemzőket Dóra szorgalmasan rögzítette a jegyzőkönyvben. László elmesélte a kicsiknek, hogy a tojók tavasszal tojást raknak a fészekbe, ekkor kialakul a hasukon egy úgynevezett kotlófolt, ahol szinte nincs is toll, így jobban át tudja adni teste melegét a tojásoknak, hogy kikeltse azokat. Mindeközben a madár apró lábára felcsúsztatta a gyűrűt, és egy speciális fogóval rászorította a kisposzáta gyűrűt, ugyanis azt kapnak a cinegék is. Ezen a ponton érkezett el a délelőtt legizgalmasabb pillanata, ugyanis a gyerekmaroknyi szárnyast egy szerencsés óvodás engedhette újra szabadon saját tenyeréből.

Újabb és újabb madarak kerültek elő a kis zsákocskákból, a fiatal és öreg, hím és tojó széncinege mellett kékcinege, amely az európai régió egyetlen sárga-kék cinegefaja, őszapó, no meg csíz (Carduelis spinus) is. Mindannyian gyűrűt kaptak a lábukra, és körbejártak az ovisok között, akik megsimogathatták puha tollazatukat. A legszerencsésebb óvodások aztán tenyerükből engedhették szabadon a kis tollasokat.  Fenyvesi László elmondta nekik, hogy februárban már a fecskék is elindulnak hazafelé, az itt bemutatott madarak pedig elkezdenek énekelni.